2026. március 2-án ünnepélyes keretek között került sor a Hernádi Általános Iskolában a „Kedvenc svéd gyermekversem” címmel meghirdetett tankerületi rajzverseny eredményhirdetésére, ahol a táborfalvi Csurgay Franciska Általános Iskola tanulói is szépen szerepeltek.

Strubl Kira, Sponga Vitéz, Papp Dominik

A különleges témaválasztás a svéd gyermekirodalom világába hívta a diákokat: a pályázók ismert és kevésbé ismert svéd gyermekversek hangulatát, szereplőit és üzenetét álmodták papírra. A rajzok között megjelentek játékos, vidám jelenetek, természetközeli képek, valamint megható, elgondolkodtató alkotások is. A verseny célja az volt, hogy a tanulók kreativitásukon keresztül ismerkedjenek meg egy másik ország kultúrájával, és képi formában fejezzék ki versélményeiket.

Füzesy-Paál Adrienne írása a rajzversenyről >>

Hogy köszöntek régen?

A magyar nyelvnek van egy különleges rétege, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: a régi magyar megszólítások és köszönések világa.
Régen a köszönés nemcsak egy odavetett szó volt, hanem a tisztelet, a társadalmi rang és a vallásosság kifejezése.

Ezek a kifejezések nemcsak udvariassági formulák voltak, hanem apró nyelvi kézfogások, amelyek pontosan jelezték, ki kicsoda, és hogyan illik hozzá szólni. A szó, ami meghajolt és máig használjuk: alásszolgája, szolgálatára, szervusz A régi magyar köszönések között külön részt alkottak azok a szófordulatok, amelyek valamilyen módon tiszteletteljes alávetettséget fejeztek ki.

Ilyen volt az „alásszolgája”, a „szolgálatára”, vagy épp a vendéglősök által preferált, amely ma is még jelen van a beszédünkben: a „parancsoljon”.
Inasok, kereskedők, pincérek, sőt néha egyszerű járókelők is használták, ha a megszólítottat magasabb státuszúnak érezték vagy rendkívül udvariasak, készségesek akartak lenni.

A 18–19. század fordulóján, a rangsorokra épülő városi társadalomban az efféle köszönések szinte kötelezőnek számítottak. Az „alásszolgája” valójában a latin servus humillimus (azaz: alázatos szolgád vagyok) rövidített, magyarított formája, és ugyanebből a szófordulatból nőtt ki a „szervusz” is.
Igen, az a mai, laza köszönés, amit reggelente odavetünk a barátainknak vagy a sarki pékség eladójának, eredetileg egy mély meghajlás nyelvi megfelelője volt, ami német közvetítéssel terjedt el a Monarchia idején.

​Íme a legszebb és leggyakoribb régi köszönési formák:
​Vallásos köszönések (A legelterjedtebbek)
​A falusi közösségekben a hit alapvető volt, így a köszönések is Isten köré épültek:
​„Dicsértessék a Jézus Krisztus!” – Erre a válasz: „Mindörökké, ámen.” (Ez volt a legáltalánosabb, napszaktól független köszöntés).
​„Isten áldja!” vagy „Isten éltesse!” – Búcsúzáskor vagy jókívánságként.
​„Isten hozta!” – Vendég érkezésekor. Erre gyakran tréfás válasz: „Magam is igyekeztem!”

​Munka közbeni köszöntések
​Ha valaki elment egy dolgozó ember mellett, nem hagyhatta szó nélkül a munkáját:
​„Adjon Isten szerencsés jó munkát!” – Erre a válasz: „Adjon Isten!” vagy „Köszönöm, Isten fizesse meg!”
​„Adjon Isten jó étvágyat!” – Ha evés közben találtak valakit.

​Tisztelgő és rang szerinti köszönések
​„Alászolgája!” – A „legalázatosabb szolgája” kifejezés rövidülése. Ezt az alacsonyabb rangú mondta a magasabb rangúnak, vagy a férfi a nőnek.
​„Kezit csókolom!” – Eredetileg a nők és az idősebbek iránti mély tisztelet jele volt.

Több tíz évvel ezelőtt még egy fiatalember nem „sziázott” egy nénit, hanem illedelmesen kezet csókolt (vagy legalább mondta).
​„Jó napot adjon Isten!”, „Adjon Isten jó napot!” – A polgárosultabb, de még mindig tiszteletteljes forma.

Búcsúzás (Isten veled)
​„Isten áldásával!”
​„Maradjon Istennel!” – mondta a távozó az ottmaradónak.
​„Menjen Istennel!”, „Menjen Isten hírével!” – mondta a házigazda a távozónak.

Hogyan köszöntek a különböző vidékeken?
​Néhol egészen sajátos formák is éltek:
​Erdélyben: „Békesség Istentől!” – Erre a válasz: „Békesség néki!”
​Vadászatnál: „Vadászüdvözlet!” – Válasz: „Vigye Isten!”

(Forrás: Körmendi Kistérségi Klub, Radiokok.ro)