Még csak elsősök. De micsoda cuccaik vannak.
Egymás szavába vágva hencegnek: a falu szélén talált pisztolygolyóról, ólomból készült rágógumiról, megüszkösödött koponyáról és a tervezők által még fel sem talált technikai csodákról.

Talicskás Feri, csak hallgatott és hallgatott. Ha azzal kellett volna dicsekednie, hogy mije nincs otthon, akkor már régen belevágott volna a többiek szópárbajába és mondta volna:
– Nincs anyám.
Nem mondta, mert az nem érdekes. Meg erre senki sem mondaná: ez baró! Az emelős, billenős, helyben forgó, távirányítható, a hidat is érzékelő, és ott automatikusan összecsukódó, kétéltű toronydaru, az igen. Az tök jó!
Feri belekeseredett a nagy hallgatásba és megszólalt:
– Figyeljetek! Amikor hazamegyek, bekapcsolom a Kossuth rádiót és onnantól én vagyok a bemondó. A többiek megálltak, mint hajómotor a tenger közepén. Döbbenten meredtek rá.
– Mííí? Hogy csinálod? Hazudsz! Hülye! Nem igaz! Kis genyó! ­­­­­­
– Bizonyítsd be, Kuka Marci!
Talicskás Feri kezdett bajban lenni. A toronydarut nem követelte senki, az hihető volt. De az ő rádiózásának tudományát látni, hallani akarják, mert az csoda. És ami csoda, az hihetetlen. Az osztálytársak annyira követelték az igazságot, hogy szorult helyzetében gondolt egyet:
– Nem bánom, gyertek megmutatom, de titok. Nem beszélhettek róla senkinek. Ha megtudja valaki, akkor apu bajba kerülhet, mert azon keresztül szokott éjszaka rádiózni, mint a háborús filmekben.
– Megígérjük! -harsogták a többiek.
– Szerencsétek van, mert apu ma nincs otthon. De nem jöhettek be, csak kintről az ajtó elől hallhatjátok. Mert, ha kitudódik, akkor aput elviszik a rendőrök, engem meg a gyámügyesek.
Talicskás Ferit társai átölelték és már nem a sor végén ballagott hazafelé. Házukhoz érve inge alól kiszedte a nyakába akasztott kulcsot. Mutatóujját – mint egy felkiáltójelet – a szája elé tette, majd az ajtót belülről bezárta. A többiek kint, feszült csendben várakoztak. Bentről egyszer csak meghallották Feri hangját. Olyan volt mintha egy üres pincében visszhangozna:
– Kossuth rádió, Budapest!
Kedves hallgatóink időjárásjelentés következik:
Hazánk felett tiszta az égbolt, néhol fátyolfelhős, eső nem várható. Kedves rádióhallgatók! Áramszünet miatt adásunkat megszakítjuk, később folytatjuk. A fiúk tomboltak. Feri is ragyogott a boldogságtól.
Másnap az iskolában még a kertész bácsi is megtudta, hogy Talicskáséknak titkos rádióadójuk van, és kémek.
A hír az igazgatóhoz is eljutott. Ő úgy gondolta, utánajár ennek a rádiónak. Megnézi ezt a kémrádiót, hogy miről beszélnek ezek a gyerekek. Még a bolond felnőttek is pusmognak. Igy aztán az egyik este beállított Talicskásékhoz:
– Erre jártam, gondoltam, akkor már bekopogok az öreg diákomhoz és a mostanihoz.
Feri érezte, hogy itt a vég. Pedig ő csak azt akarta, hogy neki is legyen olyanja, ami a másiknak nincs.
Mert a nincstelenség nem hír.
Az apja és a vendég a régi időkről beszélgettek. Hogy volt az, amikor a nagyapáink együtt jöttek haza a fogságból? Feri feszengett, majd egy óvatlan pillanatban kisurrant a nyulakhoz, mintha ilyen későn még etetni kéne őket. Közben az asztalra bor is került.
Koccintáskor az igazgató észrevett a kályha mögött egy ceglédikannát:
– Te! Hát neked még megvan nagyapád ceglédikannája? Emlékszel? Ebben vitték magukkal a bort vagy a vizet a mezőre.
– Télen csak bort. Nagyon szerették, mert bádogból vagy alumíniumból készült és nem verődött le, mint a konyhai, zománcosok. A mozdonyvezetők is szerették, abban volt az ivóvizüket.
– Vagy bor! És te? Mit tartasz benne?
– Semmit, igazgató úr! A gyerek játszik vele. Mindig beleharsogja, hogy Itt a Kossuth rádió! És mondja, mondja, míg meg nem unja.
– És milyen büszke lenne rá az anyja. ­­
– Ha élne

(2015)