A bulis csajokkal mindig azon versenyeztünk, hogy semmi perc alatt ki, mennyi pálinkát tud magába tölteni. Amelyikünk kiütötte magát az az asztal takarásában úgy feküdt a földön, mint egy hullabáb. Ebben az állapotunkban már véres szemmel néztünk a világba. A vedelést napi programnak tekintettük. Nekem akkor volt ütőseb az ivászat, ha a sört pálinkával kevertem. Így szűkösen számítva egy liter pálesz kellett a bénult mámoromhoz. Néha eljutottunk a vizsgákig, de 1989-ben minden utóvizsgát kimerítettem, és kipenderítettek.

Nagybátyám, Gézu bá mindig mentsváram volt. Ő sohasem akart agyonütni, mint az apám. Így inkább hozzá költöztem. Az első estén, miközben a konyhában füstölt szalonnát, kolbászt és vöröshagymát falatoztunk, kérte, hogy menjek vele lomtalanítani, amíg kitalálom magamat. Evés közben nagyokat nyeltem, gondolatban habzó sörös korsók úsztak a szemem előtt, de csak szódát ihattunk, mert a pia ki volt tiltva az öreg életéből. Gézu bá neves birkózó volt ifjonc korában, vagánysága ellenére most is sportemberként élt. Ötven évével és hajókötélnyi izmaival egymaga lehozta a kétajtós szekrényt a hátán a negyedikről. Egyetlen szenvedélye volt az ulti.

Korán keltünk, mert pesti címünk volt, és hétre kellett odaérnünk. Fájtak a csontjaim a korán keléstől, a gyomrom meg forgott az autó fülkéjében lévő avas és savanyú bűzöktől. Nem is értettem, hogy Gézu bá miért pont ilyen munkába vágta a fejszéjét. De utólag világosodott meg előttem, hogy egészen szépen jövedelmező ez a kuli meló. Az öreg vezetés közben nem szólt hozzám, csak vidáman fütyörészte a „Kislány a zongoránál” dallamát. Ügyet sem vetett rám, gondoltam kizökkentem mulatságából:
– Peremkerület?
– Igen, villanegyed. Nemcsak a Rózsadombon vannak „paloták”, hanem itt is. Nagyváradi Gyula Kossuth díjas színész hagyatékát takarítjuk el. Az asszony is Kossuth díjas volt. Először nem volt örökösük, de előkerült a fenéből egy rokon, aki kiperelte az állam szájából az örökséget. Ott lesz a „boldog rokon” ügyvédje is. Azt minek hozza? Kivagyiságból. – fitogtatta bácsikám a jól értesültségét.

Utcatábla sehol, ha volt is, benőte a növényzet. A sok villa között nehezen találtuk meg a címet. A kapu nyitva volt, így be tudtunk fordulni a szecessziós épület udvarára, a főbejárata elé. Bolyongtunk és hahóztunk, míg végül az egyik terem méretű helyiségben megtaláltuk az örököst és az ügyvédet. A parkettán minden szét volt szórva, ebből látszott, hogy itt hisztériásan kereshettek, kutathattak valami után. Az örökös jól karbantartott dögös nő volt, úgy 35-40 között lehetett. Tűsarkú cipője alatt a Kossuth-díj oklevele rojtosra volt szakadozva. Az ügyvéd igyekezett a művészpár szétdobált levelein, iratain átlépegetni, de ez nem mindig sikerült neki. Ha nem tudtuk kikerülni a földre dobált dolgokat, akkor óhatatlanul mi is tapostunk mindent. Lecsendesedve megálltunk megrendelőink előtt és figyelmesen hallgattuk elvárásaikat, nem mertünk közbeszólni. Az utasító szavak elhangzása alatt a tekintetem körbejárt. A falakon látszottak kocka és téglalap alakú helyek, amelyek világosabbak voltak a falak többi részétől, felső pontjaikon képtartó szögek kapcsok árválkodtak. Az ólomkristály üvegezésű szekrények és a könyvespolcok is üresen tátongtak, kivehetők voltak a portalan kocka és téglalap alakú szigetek alapján, hogy rengeteg tárgynak adtak helyet. A pormentes területekről azt is meg lehetett állapítani, hogy melyik polcon voltak könyvek és hogy azok milyen vastagok, illetve milyen vékonykák voltak. A cirádás bútorok árván, elhagyatottan várták sorsukat, mint az elesett huszár lova a gazdáját. A szerencsés örökös a bútorokat nem bírta elhurcolni, ezért volt kénytelen felfogadni minket

Megértettük, hogy a bútorokat hova kell szállítanunk, de sürgősen, mert a vevő költözni akar a héten. Minden mást a kukába kellett volna söpörnünk. De Gézu bá az ilyen utasításokat az üzleti érdekei szerint hajtotta végre. Inkább begyűjtöttük a szemétnek tartott dolgokat nejlonzsákokba és Teri, Gézu bá hétvégi barátnője az Ecserin jó pénzért eladta mindegyiket. A portéka elé kirakott egy táblácskát, melyen az szerepelt, hogy Nagyváradi Gyula művész úr hagyatékából. Ez meg is hozta a sikert, elvittek mindent, mint hangya a morzsát.

A bácsikám amúgy is kivételt tett a művész úr hagyatékával, mert nem bérfuvarosként szokott megjelenni az ilyen helyeken, mint most, inkább a „Hagyatékát ingyen elszállítom!” – jelszóval fuvarozza el a dolgokat a helyszínekről. A megrendelőket az örökségből többnyire, csak a ház vagy a lakás érdekli. Az utolsó fuvarnál, amikor elköszönnek, látszik rajtuk, hogy megkönnyebbülnek, mert ilyenkor van eltakarítva előlük, végleg az örökhagyó.

Mikor letudtuk a fuvart estebédre beültünk a sarki egytálételes, gyors etetőbe. Gézu bá mindig csapvízzel, vagy szódával öblítette le a torkát. Rendszeresen azzal zártuk a műszakot, hogy a bácsikám kifizetett, amiből egészen jól el tudtam lenni a csajok és a haverok között.

Gézu bá jó fej volt, megengedte, hogy éjszakára felvihettem a „libákat” a lakásába, de kikötötte, hogy csak az első rókázásig. „Az állat sem iszik okádásig!” – volt a szavajárása.

Mindenre megvolt a felvevő piacunk. A bútorokat egy asztalos, Péter úr vette meg, majd kipofozva továbbadta. A csillárok Déneshez a régiségkereskedőhöz kerültek. A jobb szőnyegeket egy nepper a határon túl értékesítette. A nincstelenek iránti szociális érzékenységünkről is tanúbizonyságot tettünk, mert ágyneműt, ruhát, edényeket a hozzánk bejáratos csóróknak ajándékoztuk. Persze nem egyszer észrevettük, hogy gyakran eladták a még nagyobb nyomorúságban élőknek, ilyenkor becsuktuk a szemünket. Ami már senkinek sem kellett ingyen sem, azt a szeméttelepen borítottuk ki.

A hétvégéket leginkább valamelyik Lukréciámnál töltöttem, mert otthon nem akartam semmiféle cirkuszt, miután észrevettem, hogy Teri érzékenyen nyomul utánam. Egyszer, játékot provokálva birkózott velem, persze hagytam, hogy győzzön, négykézláb állt fölöttem, majd rám zuhant és elérzékenyülve a fülembe suttogta: „Csinálj nekem gyereket, mert Gézu nem akar.” -Mit képzelsz, te hülye! -és lelöktem magamról. Felugrottam és elmentem otthonról. Gondoltam ez nem olyan, mint a pizza, megrendelem és megkapom. Persze a nagybátyám ezekből semmit sem vett észre. Egyébként is aljasság lett volna tőlem, olyan embert felszarvazni, aki apám helyett apám lett.

Azért, néha megszegtem a zsiványbecsület szabályait, Gézu bával szemben, mert olykor-olykor kihagytam a melóból és a saját zsebemre is dolgoztam: Tegnap is kaptam egy telefont, hogy vigyek le egy pianínót a garázsba. Levittem a haverral, fél óra alatt és jutányosan, csak tíz rugót kértem. A cimbora kapott ebből kettőt, aminek nagyon megörült.

A szüleimhez csak akkor szaladtam el, ha apám nem volt otthon, mert állandóan ment a duma, hogy már mérnök lehetnék, trallala, trallala! De egyébként is többet keresek így, mintha tervezőasztalnál ülnék. A koldus is többet keres a sarkon, mintha elmenne melózni.

Álmatlan éjszakáimon azon kezdtem el filózni, hogy olyan csajok vesznek körül, akiknek csak a pasijuk vagyok, és másnaposan azt mesélik, hogy milyen volt a dugás, a nevemet sem jegyzik meg. Igaz, hogy amikor erre rájöttem, akkortól mindegyiknek azt mondtam: „Ödön vagyok, s lökőm a tököm.”

Gézu bá mindig azt mondogatta: „Találd ki magad!” Amikor eladták a gyárat a feje fölül, akkor körbenézett és észrevette, hogy lomtalanítóból nagy a hiány. „Megvan! Lomtalanítok!” – mondta önmagának. A hajdani fehér köpenyes optikai műszerész azóta gurtnival a vállán járja a lépcsőket.

Az egyik álmatlan januári éjszakámon – nem először­ ­­– azon törtem a fejem, hogy én miért nem vagyok képes kitalálni magamat. Egyszer a kezembe került az előző napi ingyenes újság: „Informatikus hiány!” – szólt a szalagcím. Na, gondoltam megvan! Helyben vagyunk! Kitaláltam magam! Nem leszek tűzoltó, katona, sem lomtalanító hordár, sem vadakat terelő juhász, hanem informatikus. Jelentkeztem az ELTE informatikai szakára, ahol elvégeztem a hároméves alapképzést, és minek mentem volna a mesterképzésre, amikor ezzel a végzettséggel is kaptam állást, nyolcszázezer forintos fizetéssel.

Csajoztam, dolgoztam és néha Gézu bával trógeroltam, ha nem volt elég melósa. Az egyik bandázó bulinkból szexes orgia lett, s egy idő után az egyik leányzó bejelentette, hogy terhes. Hárítottuk a dolgot, hiszen mi nem gyereket akartunk csinálni, hanem csak kefélni. Az apasági vizsgálat eredménye engem dobott ki apának. Forgolódtam, hánykolódtam, szűköltem, mint kutya a láncon, de Gézu bá rendet vágott. Kiadta az atyai útmutatást: „Apa leszel, én meg nagyapa!”

Vilikét valóban én csináltam, mert a nyakán van egy nagy májfolt, mint nekem, ahogy volt anyámnak és nagyapámnak is. Amikor már a kis vasgyúró járni tudott, attól kezdve Gézu bá-val minden hétvégén a miénk volt, húztuk, vontuk a kiskrapekot, s jól elrontottuk. Pót nagyanyja Teri lett volna, de lelépett a nepperünkkel.

Apám, nyakas ember volt, úgy halt meg, hogy sosem látta Vilikét: „Nem érdekel a fattyú!” – üvöltötte, ha anyám szelíden terelgetni próbálta az öreg vadságát. Gézu bá viszont boldogan mesélte az ultipartikon és az óvónőknek, hogy Vilike tanította meg az okostelefon használatára. Nagyanyámnak a Szokol rádió volt a sok, Gézu bának meg az okostelefon. Vilikének mi lesz a sok? Őt már a Marson fogja az unokája tanítgatni!

(1991)