Egy január végi, hideg téli éjszakán, Tóth Béla sorkatona a fülöpszállási vasútállomás fűtetlen várótermében a hazavivő vonatra várakozott. A pálinkája elfogyott, aludni nem mert, enyhén vacogott. A didergést saját maga előtt is szégyellte, mivel nagyapjának Szibériában a mínusz negyven fokot is túl kellett élnie, és túl is élte. Ez a példa is tűrésre kötelezte.

A vonatra várakozók egymást vagy jobb híján a befagyott ablakok jégrózsáit bámulták. Akinek még volt pálinkája az a butykosát körbeadta, ha adta. Akihez megérkezett a pálesz azt nem érdekelte, hogy a zugfőzetű lében benne maradt-e a réz eleje és a réz utója, ilyenkor nem számít a cián, fázunk és kész. Két korty között nem mulasztották el szidni az eget és a földet, a rendszert nem merték, mert nem tudhatták, hogy közülük ki lehet besúgó. Meg egyébként is a katonát, a hatalom emberének tekintették.

A váróteremben volt egy sajnálatra méltóan sovány lány, akivel a katona nem unalomból szemezett. Ha a tekintetük találkozott, akkor a lány játékosan elkapta a fejét, és másik irányba bámult. De lám-lám, ha a tekintetük öszefutott, akkor a pillantásukkal, szinte felfalták egymást.

A katona törte a fejét magában, majd elővette cigarettáját, a dobozra bökött, mintegy jelezve: kérsz? A lány igent bólintott, és szinte egyszerre indultak kifelé. A csikorgóra fagyott jeges havon toporogtak és nagy boldogsággal melegedtek a cigaretta parazsánál. A cigarettafüst és a leheletük egymást ölelve bondorodott az arcuk körül. Tetszett nekik ez a játék.

A katona szétnyitotta a mikádóját és a lányt átölelve magához húzta, aki boldogan simult a karjaiba. Nem zavarta a gyors letámadás, sőt kedvére való volt ez a férfias erőszak. Az ölelésben a katona addig topogtatta az épület felé a lányt, míg annak háta nem támaszkodott a falhoz. A lány terpeszbe tette lábait és máris magában érezte a férfit.

A váróterembe kipirult arccal, összeölelkezve tértek vissza, erre a többi utasnak igen tágra nyílt a tekintete. Ment is az irigy duruzsolás.

– Azannyát! harsant fel az egyik férfi, amire többen röhögéssel reagáltak, némelyik öregasszony pedig megbotránkozó morcolással.

Tóth Béla honvéd minden kimenőn a karjai közé kapta Kovács Rózát. A katonának megelégedésére volt ez a fajta szerelem, mert nem kellett hajkurászni a csajokat, hogy lazítson a férfierőn. A lány viszont titkon azt remélte, hogy akár a felesége is lenne ennek a fekete, göndörhajú srácnak. Leszereléskor a búcsúzásnál Béla csak annyit mondott:
– Majd jelentkezem.

Ennek köszönhetően viharosra sikeredett az elválás. Három hónap sem telt el az uniformis levetésétől, amikor Béla levelet kapott a gépgyár munkásszállóján, Róza közölte, hogy apa leszel, vagy küldj pénzt abortuszra. A pénz elment, de fél év múlva jött egy újabb levél, melyből megtudta, hogy apa lettél és örvendezz Botondnak, a gyermekednek.

Az ifjú apa a kisfiúnak a közelébe sem ment, de fizetéskor, mindig bosszankodva állapította meg, hogy ő bizony apa, mivel húsz százalékkal kevesebb pénzt talált a borítékban.

Nem járt – kelt büszke apaként, inkább röstellte magát a világ előtt. Hogy miért? Mert csak kóbor szerelmet akart. Ezért inkább sunyin lapított, mint tolvaj a padláson. Persze az idők során, Bélát is elérte az igaz szerelem, házasság és az újabb gyermekáldás.

Az idegeit kikészítette a titkolózás a gürizés meg az ivászat. A gépgyárból mindig fusizni indult, majd hazafelé menet a kocsmában ért véget a műszak. Az ideg és a pálinka kirágta a gyomrát. A táppénz miatt meg egyre jobban híztak a tartozások. Őt nem érdekelte, hogy milyen rendszer van hatalmon, csak a meló és a pia.

A felesége egyszer megpróbálta kilendíteni a kétpólusú életből s elvitte Hofi egyik előadására. Hiába volt az igyekezet, Béla a másnaposságtól végig horkantotta az egész műsort.

Tóth Béla a rendszerváltásból csak annyit érzett, hogy felszámolták az ő gyárát is, igy elbocsátották. Amíg állást nem talált, addig alkalmi melóból és munkanélküli segélyből tengődtek. Az építési kölcsönök kamatát közben felemelték három százalékról tizenkettőre, ők meg eladósodtak. A házat elárverezték, s megint az anyós félszobájában kucorogtak.

A nagy szerelmet kinyírta a nyomor és az anyós.

Egy délelőtti napon csöngettek. Az anyós kiszólt:
– Ki az?
– Végrehajtó. – jött a válasz.

Az öregasszony tréfára vette a dolgot és azt kérdezte:
– Ugyan miféle szél fújta magát mifelénk végrehajtó úr? Kit keres, kend minálunk?
– Tóth Bélát – felelte.

Az anyós szemei tágra nyíltak, alig találta a szavakat
– Remélem, tévedés és nem az alkoholista vejemet keresi? És mondja már meg, miért keresi azt a Tóth Bélát?
– Gyerektartási díjtartozás miatt – közölte a végrehajtó akkurátusan.

Az öregasszony a konyhaszekrényben magkapaszkodva kiabálni kezdett:
– Ez nem lehet igaz, a vejemnek csak egy kölke van. Az egy is éhen döglene, ha én nem lennék.

Egyeztették a személyes adatokat és az öregasszony rádöbbent, hogy az általa amúgy trógernak tartott veje bizony máshova is csinált gyereket.

Másnap a végrehajtó irodájában megjelent egy vörösképű, idegesen rángó szemöldökű, őszes fekete hajú férfi, aki közölte, hogy ő Tóth Béla. Miután elmondta búját-baját, azt is hozzátette, hogy tegnap óta hajléktalan, ha alkalmi melóból összejön egy kis lóvé, már is hoz némi törlesztést. Ha csak ötszáz forintot tudott nélkülözni, akkor is jelentkezett, csibészbecsületét tartva.

Egy szép tavaszi napon azzal állított be Béla a végrehajtóhoz, hogy Gizike, egy magányos özvegyasszony beengedte a hétvégi faházába, azzal a feltétellel, hogy gondozza a kertet. A későbbiek során kiderült, hogy már a hálószobában is van mit gondoznia.

A felkarolásnak köszönhetően Béla kezdett kikerekedi, a kukákból kihalászott ruháiból kivetkőzni, az piálást mérsékelni. Hálás volt a sorsnak, hogy ismét talpra állhat. De egy idő után új húsra kacsingatott és átlegelt a szomszédasszony hálószobájába. És hát ott is csinált egy gyereket.

A magtalan férj büszkén vállalta az apaságot. Titkon hálás is volt, hogy apa lett a világ szemében. Az özvegy viszont nem volt ilyen lelkes és megbocsátó, elkergette Bélát. Ám irgalomból, két-három nap után visszaengedte a faházba, egy hónapra. Tóth Béla viszont nem hagyta el a szálláshelyét, hiába telt el a megszabott határidő, mivel nem akart ismét hajléktalanná válni. Igy a kilakoltatási ügye is a végrehajtó asztalán landolt.

Az özvegyben lassan csillapodni kezdett a harag, és emésztette a magány is, így egyre többször mondogatta magában: Miért-miért szánom? Mert amúgy áldott jó ember ez a Béla, de a galádsága miatt megérdemelné a büntetést.
Béla olykor-olykor aggodalommal koptatta a végrehajtó küszöbét, hogy mi lesz most ővele, megint menjen az utcára, ám onnan nem járhat melózni a gödöllői tangazdaságba, merthogy közben ismét munkásemberré vált. És hát Gizikét is szereti, no meg már megbánta, hogy átkóborolt a szomszédasszony ágyába. Ő erről nem is tehet, mert az a nő, csak úgy illegtette előtte a gusztusos testét, és ennek nem tudott ellent állni – persze nem is akartam – , gondolta magában, miközben a bajusza alatt ott ült a sunyin pöfögő mosoly.

Karácsony előtt Gizike beállított a végrehajtóhoz:
– Elegem van már ebből az akarom – nem akarom kilakoltatni huzavonából. Lakoltassák ki Bélát a faházamból!

A végrehajtónak az volt az elve, hogy a legpiszkosabb munkát is emberséggel kell elvégezni, de az is közrejátszott, hogy az ingatlankiürítések nem hozták lázba. Így hát lódított egyet:
– Tóth úr kiköltözik. Egy feltétellel, ha meghívhatja önt egy búcsúvacsorára a gödöllői Trombitás étterembe, ahol az első közös vacsorájukon, hét szál vörös rózsát tett a vacsoraasztalra. Jól jött a végrehajtónak, Béla korábbi fecsegése.
A nő elgondolkodott, becsukta a szemét, összekulcsolt kezét a homlokához támasztotta, majd így szól:
– Mondja meg annak a gazembernek, hogy holnap este nyolcra ott vagyok, de csak akkor, ha együtt díszítjük fel a karácsonyfát.

Tóth Béla, hálából rabsicolt egy zsák halat karácsonyra, amit boldogan öntött be a végrehajtó csomagtartójába. A rákövetkező tavaszra Béla anyagilag rendbejött és ismét bement a végrehajtóhoz, azzal az örvendetes hírrel, hogy már ki tudja fizetni az adósságait.

Az ügyfélfogadó pulton, könyökölve várta a tartozás végösszegének közlését, amikor beállított egy borostás képű fiatalember az irodába, akit ott már jól ismertek. Hiszen rendszeresen járt a végrehajtót sürgetni:
– Mi lesz már a pénzünkkel mikor méltóztatnak már behajtani, meddig kell még várnunk? Már a kamarához is írtunk, mert biztos összejátszanak az adóssal.

Mindig érezni lehetett a legénykén, hogy betanult szöveget mond fel, még akkor is, ha igaza volt.

A végrehajtó döbbent arccal nézte a két férfit, Úristen, ez nem lehet igaz! – gondolta, majd megszólalt:
– Fiatalember, engedje meg, hogy bemutassam az édesapját! Tóth Úr! Engedje meg, hogy bemutassam a fiát. Apa és fia dermedten nézett egymásra. A fiú, csak annyit mondott:
– Ö…h.…ez…a…szar …a…lak…? Sarkon fordult, bevágta az ajtót és futva ment le a lépcsőkön.

(2011)