Hol vagyok? Nincs hangom. Csend van köröttem. Egymagam vagyok? Igen. Nem látok! Emelem kezem, lábam, de porrá omlanak. Falféléhez ütődőm. Hangot hallok. Ajtócsapódás! Két férfi ingerülten vitatkozik. Meglöknek. Csapódom. Összeszedem magam. Figyelek. Rólam van szó! Az ajtót is ők vághatták be! Hát hol vagyok? Kocsmában? Ott csapkodunk. Az egyik hang durván mozgat, beleremegek, csakis rólam lehet szó.

– Mikor jönnek már ezért a szarért? Minek van még itt? Régen le kellett volna adni köztemetésre, erre szigorú szabályok vannak; nem elhagyott tárgyak osztálya vagyunk!

A halkabban beszélő férfi nyugtatásul mondja:
– Holnapra, ismét ígérték, ha lehet még nekik hinni.

Érződik a még halkabbra fogott hangon, hogy ő sem hisz már az ígéretekben.
– Értelek. Nem elég, hogy nem mozdulnak érte, ráadásul soron kívül kellett hamvasztanunk, mert folyt alóla a mocsok, hiszen úgy nem tehettük a hűtőkamrába, a népegészségügyi szolgálat elintézte volna a sorsunkat.
– Igen, ahogy mondod. Sajnos a gumipelenkából nem pucolták ki, amikor kinyúlt, így alomnyi, híg szarral érkezett. Átvételkor még nem folyt ki semmi a hullazsákból, csak később. Oka lehet, hogy szarban hagyták.

Már világos, hamuvá lettem, elégetett az asszony meg a kölök, a falak az urnám falai, ez lett az otthonom, az utolsó. Már nem mehetek a kocsmába? Nem! Megint csend. Elmentek. Ha élnék, szörnyethalnék a rémülettől, hogy mivé lettem. Hamuként ülepedek a sötétségben. Számomra, mérhetetlen idő után ismét ajtócsapódás és szóváltás zavarja meg a csendet, a fiamat felismerem.

Kérdezik a gyereket, hol helyezik el a hamvakat, mire ő közli, hogy otthon a vitrinben, főhelyen.

Megnyugodhatok, tisztességgel közöttük lehetek, mégiscsak szeret engem a kis családom. Rendes ember voltam, még akkor is, ha néha elvertem őket. De miért is? Nem volt bor és pálinka az asztalon! Miért nem értették meg, hogy ez a legkevesebb, ami jár nekem. Bírtam a piát. Mondták is a haverok. Iszik, de bírja! Vertem az asszonyt, de azért vettem neki selyembugyit, nem úgy, ahogy a nóta mondja. Szólítják a fiamat

– Itt írja alá, köszönjük. Vigye! Minden jót!
– No, helló! – köszön el a fiam.

Elindulunk a gyerkőccel, aki még beszél is hozzám
– Na, gyere, te szarházi hazaviszlek, a többit majd meglátjuk.

A kölköm bedob a csomagtartóba. Az urnám nekivágódik a hátsóülés támlájának. A porrá lett testem ismét összekavarodik, megint felporladok az urna falára, és onnan vissza. Ilyen, tehetetlenül zuhanó élményben akkor volt részem utoljára, amikor rabomobillal Márianosztrára vittek, A rabszállítóban falak és sötétség vett körül, ott is az egyik oldaltól a másikig vágódtam, de azért a testi mivoltomban éltem, s tudtam, hogy egyszer szabad leszek, de itt, most? Megáll a fiam az autóval, hallom a kapunk ismerős, szaggatott nyikorgását; már nagyon régen meg akartam javítani, de nem volt rá időm soha, most megtehetném, mert állandóan itthon leszek, ráérek, de a kezemnek, és a lábamnak nem vagyok ura. Így a fúrás faragás, barkácsolás legyen az örökösöm gondja. Én majd a vitrinből szépen, ráérősen elhallgatom a gondoskodó kopácsolásukat. Csend, nyugalom vesz majd körül, ez a legkevesebb, ami jár nekem. Hamvaimban pihenek, míg a világ világ lesz.

A gyerek bevisz a kislakunkba, mindig tudom, hogy épp melyik helyiségben járunk, mert mindegyik ajtó másként nyikordul. A koppanásból érzékelem, hogy a konyhaasztalon landolok. Nemcsak előkerül az asszony, hanem még üdvözöl is

– Na, hazajöttél? Innáll? Na! Nem? Pedig adnék, nehogy elverj! Ha nem tolongsz, akkor meg kussolj továbbra is, eddig mi kussoltunk. Hiába voltál mérnök! Hiába kerestél jól, elpiáltad. Végül még kukásnak sem vettek fel! A végrehajtó kezére jutottunk, itt rohadunk ebben a fabrikált, szar faházban! Ezeket a piszkosságaidat eddig nem mertük a pofádhoz verni. Igen! Gyávák voltunk! A disznó az ólban nagyobb nyugalomban él, az nem féli, hogy leölhetik, nem úgy, mint mi. Olyan voltál, mint a kígyó, sosem felejtetted el, hogy hogyan kell marni. Csak azért hozattalak haza, hogy hozzád méltó végtisztességben legyen részed. A hogyanról, majd döntünk!

Ő nem tudja, hogy minden szavát hallom, értem. Azt viszont elfelejtette, hogy én gondoskodó ember voltam. Majdnem mindig volt az asztalon kaja, mert loptam annyit, hogy ne éhezzen a családom. Ha nem jutott másnapra zaba, az az ő hibájuk, mert nem voltak képesek beosztással élni. Nem ettem el előlük az ételt, ezzel szemben ehettem a száraz szendvicseket a kocsmában. Mindig úriemberként kezelt a világ. Még a börtönben és a kocsmában is mérnök úr voltam. Otthon csak azt vártam el, hogy a kedvenc piám mindig ott legyen az asztalon. Nem volt ez olyan nagy követelés, beláthatták volna, a haverok is megmondták. Én is panaszkodhatnék, amiért bevágtatok az elfekvőbe és nem lehettem a szeretett családom körében. Nem tudjátok, hogy nemes lélek lakozott bennem. Fiam! Nem siratsz meg férfi módra? És te asszony, asszonymódra? Herélt lelkűek!

Megszólal a feleségem:
– Mitévők legyünk ezzel…? – Nyomatékul az urnámra csap.
– Hát…! Anyám…! Elviszem haza az albérletembe, vízbe keverve megiszogatom, hogy kiszarhassam. A szennycsatornán keresztül megy a Dunába, a tengerbe, majd az óceánba, de addig a szétmosott szaromat felzabálják és kiszarják a víziállatok, s mindvégig szarként kering tovább, míg a világ, világ lesz.
– Nem úgy van az fiam! Én is meg akarom adni neki a végtisztességet!
– Aztán hogyan?
– Beleszarok a klozetba, ráöntöm az itt maradt hamut, arra is rászarok, így szendvics lesz belőle. Egye! Szerette! Hogy meg ne fulladjon ettől a szárazeledeltől bő vízzel leöblítem és megy a ciszternába. Ott felzabálják az undorító férgek, patkányok, majd kiszarják. Ugyanezen dögök az újabb szarban mindig találnak valami felzabálni való szart, és abból ismét csak szar lesz. Így hát míg a világ, világ lesz addig kering a szar apád szarként, tovább – tovább!
– Akkor kezdem, fiam! Hozd ide a szemetesvödröt és öntsd bele a felét.

Jaj, elveszek!
Ments meg, Uram a pokoltól! Nem féltem Istent, de most – ments meg! Vihar közeleg, a mennydörgésből hangok dördülnek felém:
– Porból lettél szarrá leszel!

(2022)