Hogy köszöntek régen?
A magyar nyelvnek van egy különleges rétege, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: a régi magyar megszólítások és köszönések világa.
Régen a köszönés nemcsak egy odavetett szó volt, hanem a tisztelet, a társadalmi rang és a vallásosság kifejezése.
Ezek a kifejezések nemcsak udvariassági formulák voltak, hanem apró nyelvi kézfogások, amelyek pontosan jelezték, ki kicsoda, és hogyan illik hozzá szólni. A szó, ami meghajolt és máig használjuk: alásszolgája, szolgálatára, szervusz A régi magyar köszönések között külön részt alkottak azok a szófordulatok, amelyek valamilyen módon tiszteletteljes alávetettséget fejeztek ki.
Ilyen volt az „alásszolgája”, a „szolgálatára”, vagy épp a vendéglősök által preferált, amely ma is még jelen van a beszédünkben: a „parancsoljon”.
Inasok, kereskedők, pincérek, sőt néha egyszerű járókelők is használták, ha a megszólítottat magasabb státuszúnak érezték vagy rendkívül udvariasak, készségesek akartak lenni.

A 18–19. század fordulóján, a rangsorokra épülő városi társadalomban az efféle köszönések szinte kötelezőnek számítottak. Az „alásszolgája” valójában a latin servus humillimus (azaz: alázatos szolgád vagyok) rövidített, magyarított formája, és ugyanebből a szófordulatból nőtt ki a „szervusz” is.
Igen, az a mai, laza köszönés, amit reggelente odavetünk a barátainknak vagy a sarki pékség eladójának, eredetileg egy mély meghajlás nyelvi megfelelője volt, ami német közvetítéssel terjedt el a Monarchia idején.
Íme a legszebb és leggyakoribb régi köszönési formák:
Vallásos köszönések (A legelterjedtebbek)
A falusi közösségekben a hit alapvető volt, így a köszönések is Isten köré épültek:
„Dicsértessék a Jézus Krisztus!” – Erre a válasz: „Mindörökké, ámen.” (Ez volt a legáltalánosabb, napszaktól független köszöntés).
„Isten áldja!” vagy „Isten éltesse!” – Búcsúzáskor vagy jókívánságként.
„Isten hozta!” – Vendég érkezésekor. Erre gyakran tréfás válasz: „Magam is igyekeztem!”
Munka közbeni köszöntések
Ha valaki elment egy dolgozó ember mellett, nem hagyhatta szó nélkül a munkáját:
„Adjon Isten szerencsés jó munkát!” – Erre a válasz: „Adjon Isten!” vagy „Köszönöm, Isten fizesse meg!”
„Adjon Isten jó étvágyat!” – Ha evés közben találtak valakit.
Tisztelgő és rang szerinti köszönések
„Alászolgája!” – A „legalázatosabb szolgája” kifejezés rövidülése. Ezt az alacsonyabb rangú mondta a magasabb rangúnak, vagy a férfi a nőnek.
„Kezit csókolom!” – Eredetileg a nők és az idősebbek iránti mély tisztelet jele volt.
Több tíz évvel ezelőtt még egy fiatalember nem „sziázott” egy nénit, hanem illedelmesen kezet csókolt (vagy legalább mondta).
„Jó napot adjon Isten!”, „Adjon Isten jó napot!” – A polgárosultabb, de még mindig tiszteletteljes forma.
Búcsúzás (Isten veled)
„Isten áldásával!”
„Maradjon Istennel!” – mondta a távozó az ottmaradónak.
„Menjen Istennel!”, „Menjen Isten hírével!” – mondta a házigazda a távozónak.
Hogyan köszöntek a különböző vidékeken?
Néhol egészen sajátos formák is éltek:
Erdélyben: „Békesség Istentől!” – Erre a válasz: „Békesség néki!”
Vadászatnál: „Vadászüdvözlet!” – Válasz: „Vigye Isten!”
(Forrás: Körmendi Kistérségi Klub, Radiokok.ro)