Pál Mária vagyok, Erdélyben, Székelykeresztúron születtem, Székelyudvarhelyen nevelkedtem, ott jártam iskolába. Az irodalom szeretetét drága szüleimtõl örököltem, tanítóképzõs irodalomtanárom megerõsített abban a hitemben, hogy olvasni jó, érdemes.

Fogadják szeretettel a "Születés" címû novellámat.

Csizmája alatt ropogott a hó. Sietõs léptekkel ereszkedett le a hegyi ösvényen, messze volt még a falu. A bábáért ment.

Amikor szeretett Julisa „minden-órás” lett, mondta neki, hogy menjen le a faluba a szülõi házhoz, messze a hegyi tanya, nehogy baj legyen. Na és ott az anyja, õ mégis tudja, mit kell ilyenkor csinálni. De Julis nem ment. Ott maradt vele a hegyen, végezte csendesen a dolgát, mellette volt, mint három éve minden áldott nap. Csendes asszony volt, nem perlekedett, sosem panaszkodott. Amikor hozzáment, tudta, hogy a hegyre költözik, távol a falutól, s sok munkában lesz része reggeltõl estig. Csendesen éltek, szerény szeretetben, megbecsülésben, egymásra- utaltságban. Néha látogatók érkeztek a faluból, szülõk, testvérek, régi lánypajtások, akikbõl mostanra már asszony lett. Csak a gyermek nem akart jönni, pedig nagyon szerették volna. Sokat beszéltek róla, múlt télen még a bölcsõt is megfaragta, szép tulipános mintával.

És most a bábáért siet. A hegyi ösvényt vastag hó borítja, a fenyõkrõl nyakába fújja a havat a szél. Siet. Egyedül van az asszony, és ki tudja, mi történik. De majd csak a Jóisten megsegíti õket.

Napfelkelte Gyimesben (fotó: Gábos Albin - forrás: Székelyhon.ro

Ahogy kiért az erdõbõl szeme elé tárult a falu. Apró kis házak, hófödte udvarok, füstölõ kémények, csend és nyugalom…
Megszaporázta lépteit, az ötödik ház az Erzsi nénié. Évtizedek óta õ segíti világra a falu gyermekeit, mindenki ismeri, tiszteli.

Ahogy beért a faluba, a kutyák éktelen ugatásba kezdtek, kíváncsian nézett ki néhány ember, ugyan mi zavarja a csendet szenteste délutánján? Erzsi néni is kikukkantott, visszament a házba, magára terítette a nagy hárászkendõt, felhúzta csizmáját, és mire Vendel a kapu elé ért, már mellette állt:

- Siessünk fiam, már nem bírom úgy a kapaszkodót, mint régen!

- Menjünk, mondta csendesen Vendel, aztán eszébe jutott valami, és bekiáltott a kapun: Mózes bácsi, szóljon édesanyámnak és anyósomnak, legyen szíves.

És elindultak vissza a hegyre. Kapaszkodtak felfelé a csúszós úton, szó nélkül, aztán Vendel csendben megkérdezte:

- Ugye nem lesz baj?

- Mi baj lenne édes fiam? Tudja az asszony s a gyermek, hogy mi ilyenkor a dolga. És én is tudom. Neked pedig az lesz a dolgod, hogy ne lábatlankodj, ne szólj bele az asszonyok dolgába.

Vendel dünnyögött valamit a bajsza alatt, és szaporázta lépteit Erzsi néni mögött. Az öregasszony beszélni kezdett:

- Amikor te születtél, kiöntött a patak, elvitte a hidat, férfiember nem volt a faluban, csak a plébános, és  Jóska, a bolond. Mind odavoltak már két hónapja a háborúba. Derékig ért a víz, amin átgázoltam, hogy világra segítselek. Életrevaló legényke voltál. Több mint száz gyermeket segítettem világra, ne félj fiam, most is rendben lesz minden.

- Köszönöm, Erzsi néném!

Felértek a síkra, a kis házhoz, Vendel elõre sietett, nyitotta az ajtót Erzsi néninek.
Nagy vaskályha duruzsolt a konyha sarkában, rajta fazékban víz forrt.
Tudja az asszonyka a dolgát! - mondta Erzsi néni, és benyitott a szobába.
Julis az ágyon ült, sápadtan, bájos arca eltorzult a fájdalomtól

- Adjon Isten, Erzsi néni! Nagyon fáj!

- Így van ez lányom, itt vagyok már, túl leszünk rajta.

Vendel bedugta fejét az ajtón, egy pillantást vetett asszonyára, de Erzsi néni kiparancsolta a szobából.
Itt már csak asszony dolog lesz.
Vendel becsukta az ajtót, leült a kisszékre a kályha elé, fát dobott a tûzre, aztán eszébe jutott a bölcsõ. Kiment a kamrába, leakasztotta a kis bölcsõt, és bevitte a konyhába.
Bentrõl az asszony sikoltozása hallatszott, és Erzsi néni biztatása: Jól van lányom, nemsokára túl vagy rajta!

Vendel nem bírta. Szíve összeszorult, Szánalom járta át minden porcikáját. Bement volna, de tudta, hogy az öregasszony nem engedi. Ült tehetetlenül és a tüzet bámulta.
Eszébe jutott a tavalyi karácsony, amikor lementek a faluba éjféli misére, majd a csillagfényes téli éjszakában felkapaszkodtak, vissza a hegyre. És most megszületik a gyermek. Az õ gyermekük, akire olyan sokáig vártak.

- Istenem, csak baj ne legyen, csak rendben menjen minden!

Az ajtó elõtt csizmák dobogását hallotta, majd nyílt az ajtó, édesanyja és anyósa lépett a konyhába, karjukon kosár ennivalóval, ünnepi kaláccsal. Karácsony van, Szenteste.
A kosarat letették az asztalra, majd bementek a szobába. Asszonydolog.

Vendel megint egyedül maradt. Várt. Minden sikoltásra összerezzent, könny szökött a szemébe. Férfiember nem sír? Dehogynem! Hisz érzõ lélek az is! Akkor is elsírta magát, mikor megtudta, hogy végre gyerekük lesz. Nem szégyen az!
Bent nem szûnt a sikoltozás, és a három asszony biztatása:

- Még egy kicsit tarts ki, Julis, mindjárt kész leszünk!

Vendel nem bírta! Magára vette ujjasát, kiment. A tornácon magához vette a kisbaltát, és a ház mögötti erdõbe ment, a kis fenyõhöz, amit már rég kinézett karácsonyfának. Havazott. Csendes este volt, a faluból sem hallatszott fel semmi. Kivágta a kis fát, és visszament vele a házhoz. A tornácon lerázta róla a havat, cserépbe állította és bevitte a konyhaasztalra. Karácsony van.

Ekkor már folyamatos volt a sikoltás, mintha órákig tartott volna, pedig pár perce ment ki. Letelepedett újból a kisszékre. Aztán csend lett. Nagy csend. Ijedten pattant fel a kisszékrõl, és lépett a szobaajtó felé.

És akkor… mint égi csengettyû, mint az angyalok hangja, vékonyka gyermeksírás hasított a csendbe!  Istenem! Ugye minden rendben van?

Izgatott mozgás vette kezdetét odabent. Mintha egyszerre dolgozna mindenki. Meddig állt az ajtó elõtt csendben, valami édes rémülettel a szívében? Maga sem tudta. Lótás-futás kezdõdött, édesanyja jött ki a szobából.

- Fiú! Ferenc. Apád után. Talán látja fentrõl. Még nem jöhetsz be! – azzal felkapta a bölcsõt, és visszament vele a szobába. Anyósa a fazék forralt vízért jött ki, és a nagyteknõt is bevitte a szobába.

Sürgés-forgás, asszonybeszéd, gyermeksírás…bentrõl.
Vendel csak állt az ajtó mellett, és várta, hogy bemehessen. Nem tudta meddig állt ott, egyszer csak nyílt az ajtó, az asszonyok kihozták a teknõt, lepedõket, meg ki tudja még miket…

- Bemehetsz! –szólt Erzsi néni, és kint-maradásra intette a két asszonyt.

Leültek a konyhaasztal mellé, elõvették a hozott kosárból a pálinkát. Töltöttek maguknak, koccintottak: Isten adjon erõt a gyermeknek, a szülõknek a felneveléséhez. És minket is segítsen! Egészségünkre!
Kiürítették a poharat, magukra terítették a kendõjüket, és elindultak vissza a faluba. Szenteste van, templomba mennek.

Vendel belépett a parányi szobába. Julis az ágyon feküdt, sápadt-mosolygós arcán folytak a könnyek. Karjában egy apró új élet. Fehér pólyában, ártatlanul, megbékélten, mosolyogva.
Vendel letérdelt az ágy mellé, megölelte asszonyát, miközben le nem vette szemét a pólyában békésen alvó csöppségrõl. Csak nézte, nézte az új jövevényt, szólni nem tudott, csak csendben könnyezni kezdett, amolyan igazi férfikönnyekkel.  Ölelték egymást, szavak nélkül, nagy-nagy szeretettel, ki tudja mennyi ideje.

A faluban ekkor megkondult a harang, imára hívta az embereket. Férfiak, asszonyok mondtak közösen hálát Jézus születéséért. Már tudták, hogy Pap Vendelnek fia született. Ferenc. Az apja után. 

Fent, a hegyen, egy parányi házban, az új életért imádkoztak, hálát adva Istennek, és Jézus születésének.

„Fel nagy örömre,
   ma született…”

A hó lassan belepte az erdõt, csend borult a világra. Csak a kéménybõl felszálló füst jelezte a világnak, hogy a hegyen élet van. Egy új élet…

Pál Mária

Kapcsolódó írások, videó:

Pál Mária - Karácsony a hegyen

Pál Mária bemutatkozása

Hernád InfoTV: A nõ 2x - Pál Mária és Horváth Margit elõadói estje Hernádon (2020.)