Magányából visszatekint sok százéves illúziókra,
Míg körülveszi a néma csend, érzi, közeleg az óra.
Fiatal volt, cseppet sem félt, szerette a szelek táncát,
Élvezte, ahogy a hópihék körültáncolják koronáját.

 
De ahogy nõtt, növekedett, társait lökve félre,
Õ lett a legszebb, a legnagyobb, õ lett az erdõ büszkesége.
Szerették is, körbejárták, védték, óvták, ki se vágták.
Fennmaradt az utókornak, mely történelem a most tanulónak.

 
Álmodik most az öreg tölgy, évszázadok futnak álmán,
Õ volt, van s lesz, tudja jól, míg zöldell a levél az ágán.
Tisztelik õt az emberek, a vad is félve nézi,
Áll magányban, roskatagul, s ága majd’ felér az égig.

 
Egy végtelen ez az élet s nem tudni, hogy hol a határ,
Hosszú út volt, ami elmúlt, vajon mennyi, ami még vár?
Helyben állva, gondtalanul, de szép is volna az élet!
Csak a magány, az ne lenne, inkább jöjjön az ítélet!

Április volt, emlékszem még, sétáltam a határban,
Fölém tornyosult a vén tölgy széltépett koronája.
Nem rügyezett már az ága, nem volt benne élet sem,
Szemem könnybe lábadt látva, ez az élet is elment.

De a természet csodája az örök megújulás!
A fa tövénél új sarj látszik, mely legyõzi a halált.
Mégsem halt meg az öreg tölgy, hisz követi valaki,
Mely nõ majd, hatalmas lesz, õ lesz majd az igazi.

Rajtunk is múlik, hogy a tölgy él, hogy az erdõ fennmarad.
Az erdészek új nemzedéke köti tovább e fonalat.
Az õsi örökséget mi tisztelettel fogadjuk,
Vigyázunk rá, gyarapítjuk,
S ha itt az idõ, az utókornak átadjuk!

(2000. április 20.)