 Dédnagyapám, Vogt József (1848-1931) Niederabsdorfból származó osztrák ember volt, aki a Liechtensteini hercegségben dolgozott, az uradalom gazdasági ügyeit irányította, talán intézőnek mondták ezt akkoriban.
Dédnagyapám ott szerzett tudomást arról - valószínűleg egy újsághirdetésből -, hogy Örkénytelepen „tüzes föld” (napsütötte homok) eladó.
Ez az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának idején volt. Feltehetően az 1800-as évek végén vette meg Vogt József azt a 90 hold földet, melyen szőlőtelepítésbe kezdett, mindehhez anyagi erőforrással és megfelelő szaktudással rendelkezett. Amikor ideérkezett, a puszta homokon kívül semmi nem volt! Pálóczi Horváth Istvánnal együttműködve hozták létre Örkénytelepet, ami addig kopár, kiszáradt rét volt.
Dédnagyapám munkásait nagyrészt a Dunántúlról és Nógrád vármegyéből hívta szőlőbirtokára.
Nagyon érdekes, hogy a XIX. század végétől egészen 1914-ig pusztító filoxéra elleni védekezés egyik módja az volt, hogy a korábban mezőgazdaságilag nem hasznosított területeken, az úgynevezett immunis homoktalajokon telepítettek szőlőt, ahol a szőlő gyökerén élősködő filoxera rovar elpusztult, nem tudott megmaradni. A homoki szőlők termőre fordulásával nagy mennyiségű asztali bort tudtak előállítani.
Dédnagyapám többféle szőlőt telepített, én egyik fajtára emlékszem, a pozsonyi, apró szemű, dús fürtű borszőlőre.
Dédnagyapám barátai is vettek földterületeket Örkénytelepen és szintén szőlőbirtokokat hoztak létre, például a Bergmann (Bonyhádi)-család, a Cvakk-család, Schaff Johann, Jemelka Ferenc.
A szőlőgazdasághoz lóvasút volt kiépítve Örkényig, az állomásig, Ausztriába szállították a bort.
A szőlőtelepítést követően épült föl a kastély, 1903-ban lett kész. Nagyon korszerű épület volt, a hatalmas pincében üveghordókban tárolták a bort.
A lakóépület minden komforttal ellátott volt, fürdőszobák süllyesztett fürdőkáddal, vízellátással. Az áramellátást dédnagyapám egy hatalmas szélkerék építésével oldotta meg,
ez a szélkerék biztosította a 110 voltos áramot, amely lehetővé tette a világítást, a vízellátást (az áram segítségével hozták fel a vizet a kútból), a gépek működését.
Dédnagyapám munkaszerető, szorgalmas ember volt, úgy mesélték, hogy munkaköpenyben, metszőollóval a kezében járta a gazdaságot. Unokáinak kis puttonyt készíttetett, hogy ők is szedjék a szőlőt és az elvégzett munkáért fizetést is kaptak tőle.
Az 1914-es háború után lehetett a birtokra olasz hadifoglyokat kérni. Dédnagypapám is kért, hogy hány személyt, nem tudom, de emberségesen bánt velük. Hálából az
egyik fogoly egy nagyon szűk nyakú üvegben, rendkívüli ügyességgel elkészített egy Jézus a kereszten szobrocskát. Dédnagyapámtól ez az egyetlen tárgyi emlék maradt meg, amit igen nagy szeretettel őrzök. Nem tudom, hogy úszta meg a világháborút, de épen maradt.
 Vogt Józsefnek két fia volt, Vogt Lajos és Vogt Vilmos, az én nagyapám Vogt Lajos volt, neki négy gyermeke volt: Katalin, József, Lajos és Franciska. Franciska operaénekes volt Szegeden, Hidy Franciska volt a művészneve. Franciska Angliában tanult és Kolozsvárra szerződött a színházhoz, ott lépett fel és onnan került később Szegedre, Simándy Józseffel szerepeltek együtt.
Nagyapám családja számára külön lakóházat építettek, a „kis kastélyt”, nem messze a kastélytól, a Rákóczi út és a Gazsi sor között, itt éltünk mi is szüleimmel, egészen 1960-ig, amikor lebontották a házat. Itt is nagy pince volt a ház alatt a bor tárolására.
A Jáky (Jemelka) Jenő kastélya szintén Örkénytelepen épült, a tulajdonosok szintén foglalkoztak bortermeléssel, itt is volt pince a bortárolásra. Úgy tudom, hogy amikor kastély tulajdonosai meghaltak, a kastélyt lebontották és az építőanyagot a táborfalvi művelődési ház építéséhez használták fel (az 1950-es évek elején).
A táborfalvi telepi iskolába jártam. Első osztályos voltam, amikor Csűrös Miklósné Ilonka néni tanító nénink azt mondta nekünk, hogy Vogt Józsefnek, az én dédnagyapámnak köszönhetjük, hogy Örkénytelepen lett iskola.
Édesapám, Vogt József szakácsnak tanult a Gundel Étteremben, volt, amikor biciklivel ment Táborfalváról Budapestre. Később Örkényen dolgozott a közigazgatásban, innen 1942 tavaszán helyezték át Verbászra (Vajdaság, Dél-Bácska, mai Szerbia) magyar állami közigazgatási dolgozónak, ahonnan 1944 telén jött haza.
Talán még emlékeznek néhányan édesapám testvérére, Lusi bácsira, Vogt Lajosra, aki az örkénytábori postán volt postamester.
1931-ben halt meg dédnagyapám és két fia is, Vilmos és Lajos, 1943-ban halt meg nagymama, valamennyien az örkényi temetőben vannak eltemetve, római katolikus
vallásúak voltak.
A Vogt kastélyt 1948-ban államosították. Úgy emlékszem, hogy a szőlőterület 1947-ben már nem volt meg, a földterület a termelőszövetkezet tulajdonába került.
Emlékeim szerint 60 db diófa volt a kastélyhoz vezető út mellett, ezeket is kivágták.
2015. május 28.
Elmondta: Vogt Margit
Lejegyezte: Borsi Mária
Kapcsolódó oldal: helytörténet >>
|
