Kedves Olvasóink!
A következő levél érkezett könyvtárunkba:

„Márk Attila vagyok.
1938. december 22-én születtem Kisbér-Pulapusztán, ahol apám huszár katona volt.
A Nyíregyháza II. Rákóczi Ferenc Honvéd Kollégium nyugdíjasa vagyok 1994 óta. Nyíregyházán élek.

Boldog gyermekkoromat töltöttem Örkénytáborban 1947 és 1954 között egyszeri megszakítással.
Matyófalvi Ferenc Tanító Úr nagy hatással volt rám! Tanított, nevelt, formált. Felnőtt életem folyamán gyakran kerestem örkénytábori emlékeimet interneten.
Nagy – nagy boldogság töltött el, amikor az Ön szerkesztésében megjelenő  „www.taborfalva-konyvtar.hu” –t megtaláltam.
Matyófalvi Judit és Márk József testvérem osztálytársak voltak. Többször elolvastam Judit gyönyörű memoárját édesapjáról, örkénytábori életükről. Hatására elemi erővel törtek elő bennem a felejthetetlen örkénytábori emlékeim.”  (2018.06.04.)

Köszönöm Márk Attilának, hogy elküldte számunkra visszaemlékezését és hozzájárult közzétételéhez! Köszönöm a megőrzött iskolai fényképet Márk József és Matyófalvi Judit közös osztályáról, melyet elküldött számunkra! A képen Matyófalvi  Judit mellett édesanyja, Matyófalvi Ferencné.

Fogadják szeretettel Márk Attila írását! 

Borsi Mária könyvtáros

. . .

Márk Attila István, Örkénytábor-i nevemen Márk Attila vagyok.
1938-ban születtem Kisbér – Pulapusztán, ahol apám huszár parancsnok volt.
A Nyíregyháza II. Rákóczi Ferenc Honvéd Kollégiumból 1994-ben  mentem nyugdíjba.

Katonai garnizonban születtem, 15 éves koromig honvédségi bázisokon éltem.
A civil ruhát nem ismertem.  Zsigerileg katona gyerek voltam, ami gyermekkori életemben végig kísért. Egy példa:  1945 kora tavaszán  -   (lehet, hogy 44 őszén. Katona történészek tudják a korrekt dátumot.) -  Kisbérről a nyugati határ felé menetelt parancsnok apám a kisbéri lóállomány egy részével és sorkatonai állománnyal. „Ha meg kell halni, haljunk meg együtt”  parancsot kiadva, szekérre pakolta anyámat és a 3 kisgyereket. A kis Jóska akkor másfél éves  volt.
Csepreg községben egy majorban szállásolta be apám a katonákat, lovakat és a  családját. Este jelentkezett  3 szerencsétlen katonaszökevény, kérték apámat, vegye le a fegyverüket. Apám azt válaszolta, hogy vigyék oda, ahol kapták és hagyják el a bázist, menjenek útjukra, amíg tehetik.
Aznap éjjel az oroszok megbombázták a majort. Édesanyám a testével takarta be a 3 kicsit.
Sok ló elpusztult, vagy súlyosan megsérült. A mi seregünkből senki nem kapott sérülést.
A három szökevény katona este elbújt valamelyik istállóban. Mindhárom életét vesztette a bombázásban. Ennek a tragédiának és a sok szenvedő lónak megszabadítása a szenvedéstől
(agyon-lövésük)  akkora sokkot mért rám, hogy elkísért életem során. Most 75 év után is  begörcsöltem!
Egy kedves példát is hadd említsek meg.
Az éjszakai bombázás után apám rendezte sorokat és emberek, lovak irány az erdőbe!
Erdei tisztáson telepedtünk le. A felállított őrség jelentette, hogy itt vannak az  oroszok!
Gépfegyver ropogás kíséretében körbe zártak bennünket, kör-blokkírt alkalmazva.
Apám parancsot adott a tüzelés nem viszonozására. Miközben oldalfegyverét rángatták le derekáról, adta be a jelentést a szovjet parancsnoknak. Mindez a magyar csapat kézfeltartásának kíséretében zajlott. Bátyám és én is emeltük kezecskéinket katonásan. Hamar eluntam magam, szóltam édesanyámnak, hogy megyek pis. Mintha nem válaszolt volna, csak tátogott.
Felálltam, elindultam a blokkír gyűrű felé. Két furcsa ruhás katona géppisztolyuk csövével reteszelte kijáratomat. Megyek pis  (akkor mindkét esetben kimondtam rendesen a szót)  felkiáltással kezeimmel eltoltam a két fegyvercsövet és  lépés indulj az erdőbe egy fa mögé.
Dolgom végeztével a kitaposott úton vissza a csapathoz. A két géppisztolyos közé érve jelentettem nekik, hogy  „megjöttem”. Úgy, mint távozáskor, most sem értettem, mit beszélnek. Azt sem értettem, miért nem tudnak érthetően szólni.

1947-ben édesapámat Kisbérről Örkénytáborba helyezték a huszár alakulathoz.
1947 nyarán, vagy utána költöztünk oda. Rózsamajori életemben 9 – 10 éves lehettem.
Apám a Rózsamajor –lóállományt  gondozó sorkatonai állomány parancsnoka volt.
Ekkor laktunk a Lőkísérleti telep lakásában, amely a mostani Tarcsay úton volt az üvegpalotától jóval messzebb a lőszerraktárak irányában.
A 2 lakásos szolgálati ház a Tarcsay út mellett volt, a Lőkísérleti bejárati kapujánál.
Szűcs törzsőrmester feleségével lakott a másik lakásban Ő volt a Lőkísérleti parancsnoka.
Ebből az időszakból csak annyi emlékem van  a Táborról  (a mostani Honvéd út és a belső terület),  hogy lakásunktól a tábori iskolába toronyiránt mentem réten, bokron, romokon át.
Ekkor Matyófalvi Ferencné  tanárnő tanított.

A vasúti sín – amely az erdei lőszerraktárhoz tartott -  előttünk haladt el. Sokat felugráltam a tolató vonat erdő felé guruló tehervagonjaira.
A Lőkísérletit rejtő erdő tele volt II. világháborús lőszerekkel.  Tűzszerész katona szedte össze a gránátokat, aknákat. Egyszer kézben vittem neki a gránátot az egyik bokorból  „katona bácsi, itt egy gránát” felkiáltással.  Óvatos mozdulattal kivette kezemből a durrantyút, majd haza küldött.
A terepen mindig magamban járkáltam, társam nem volt.
Egyik túrám alatt egy erdőszéli sík terepen találtam egy kis épületet, amelynek eresze alól verebek repültek ki. Hoppá! Verébfészek. Próbálkoztam felmászni a zsákmányért. Közel hozzám egy hatalmas robbanás, por, füst.  „Én meg a lőtéren vagyok?!” … felcsatoltam a nyúlcipőmet!
Egyszer szétcsavartam egy orosz tojásgránátot és kivettem belőle a gyutacsot, ami kattant és füstölgött. Gyorsan eldobtam,  a gyutacs robbant. Már 5 éves koromban tűzszerész kiképzésben részesültem Kisbéren a nagyobb fiúkról. Közülük volt, akinek keze – lába, meg a konyha elment 1945-ben.
Géppuska lőszerekből ki lehetett szedni a  „puskaport”.  Egyszer puskaporból építettem  több méteres gyújtózsinórt az udvarunkról be a kecske ólba. Ott építettem folyót és hidat, majd alá pakoltam több marok lőport és puska lőszereket. Meggyújtottam a végét és elbújva vártam a hatást, ami frenetikus volt.  A kecske ól  megemelkedett, majd visszahuppant.  Mici kint legelt a réten.  Édesanyám háborús traumáit éppen a kecskeméti katonakórházban gyógyították.
Apai nagyanyám volt a ház parancsnoka, akinek nem volt kenyere a beszéd. Este édesapámtól kaptam a ráadást.

Nem sokáig laktunk a Lőkísérletin.  A III. osztályos év-végi bizonyítványt még Örkénytáborban kaptam. A bizonyítvány szerint a IV. és V. osztályokat Tatán végeztem. Ekkor Tata -  Dióspuszta Honvédségi Lónevelő telepen volt apám katona.


Másodszor is Örkénytáborba költöztünk.

Második alkalommal ismét Örkénytáborban  laktunk: 1950 nyarán, vagy utána költözhettünk vissza.
Elemi iskola  VI. osztály I. félévi értesítőjét 1951. február 1-jén  Kajtár Jánosné írta alá.
Férje tiszthelyettes  volt. Férjét hamarosan  leszerelték, mert a háború előtti hadseregben kezdte katonai szolgálatát, mint minden hivatásos, akik akkor szolgáltak a huszárságnál.
Akkor nem a „leszerelték” kifejezés volt használatos, hanem a „kirúgták”.
1953. januárban  még itt kaptam a VIII. osztályos I. félévi értesítőmet januárban.
1953 tavaszán költöztünk el Örkénytáborból bizonyítványom szerint.
Tanított még Kádasi Lászlóné tanítónő és Matyófalvi Ferenc tanár úr. Kádasi tanítónő férjét tartalékos szolgálatra hívták be Örkénytáborba.

A tiszti emeletes lakóházak egyikében laktunk az első emeleten. Mellettünk volt a parancsnoki épület emeletes épülete  (korábbi tiszti kaszinó, ha nem tévedek) az Üvegpalota irányában. Az ottani könyvtárból kölcsönöztem könyveket.
Asztaliteniszezni  is oda jártunk.  Hetente volt filmvetítés. Sok – sok háborús filmet láttam.
Fehér-Fickó kutyámmal jártam a határt.  Eleven gyermek voltam. Gémeskútba lemászás vödörért.  Az emeletes, magas katonaház tetejére kibújva szaladgáltam a ház gerincén, leesve csúsztam a csatornáig, ahol cipőm sarka beakadt a csatornába.
A ház falát borító vadszőlő indákon másztam fel a lakásunkba, amit macskánktól tanultam.
Iskolába szerettem járni.

Örkénytáborban a katonafeleségek minden reggel összefutottak, hogy kinek a férjét vitték el éjszaka!
Adamovich százados táborparancsnoknak 2 kicsi gyermeke volt. Egyik éjszaka elvitték. Feleségét kidobták a kisgyermekekkel a tiszti lakásból a Bugyonnij útra  (mai Honvéd út)  egy kis batyuval.
Ma is hallom, ahogyan önkívületben ordította: „Két kisgyereket még statáriumban sem lehet
az utcára kirakni”!  Édesapja valahol tanító volt. A postáról táviratozott neki. Aznap jött érte teherautóval.
Parancsnok volt még  Batta alezredes.  Szolgált ott Somogyi százados, kinek Győző fia kicsempészte a golyós puskát a házukból és ketten mentünk az erdőbe nyulat lőni. (!!!!)
Szolgáltak továbbá: Kegye Győző, Kajtár János, Szalkai János, Boda Jenő, Jámbor Sándor, Márk József, Bőke Gyula, Nácsa Károly. Jakab ?.
Katonagyerekek voltak:  Somogyi Győző, Somogyi Katalin, Kegye Győző,  Bőke Gyula, Nácsa Károly, Jakab testvérek. Márk József, Márk Attila. Petneházy Csaba, Petneházy Szabolcs.

Iskolai osztálytársaimból Mészáros Márkra emlékszem. Egy padban ültünk.
Amikor ötödikes lehettem, nyolcadikos volt egy Bredák Anna nevű külterületi lány. Őt feleségül vette később egy tiszthelyettes. Amikor férje tanította lovagolni a katonagyerekeket, Anna ott volt a lovardában feleségként. Büszke tartással tartotta távol magát tőlünk – kamaszoktól.
A politikai tiszt,  mint volt bányász került oda századosi rangban. Alattunk laktak a földszinti lakásban.
Két kisgyermeke volt. A kisebbik  -3 éves -  menetelve hirdette a sztálinista igét. Bátyja  elsős lehetett akkor. Valakitől kapott egy szentképet, amelyet otthon titkon rejtegetett. Az iskolában kedvesen, meghatóan mutogatta és Jézusról, Istenről beszélt társainak és a felnőtteknek.
A szülők esténként, éjszakánként bolyongva végezték felderítő munkájukat, miközben a 2 kisgyerek a lépcsőházban ült, vagy feküdt  a hideg betonon. A jóságos Ferike nagyon kifázott. Szívnagyobbodást kapott, meghalt!

A mi lakásunk volt cselédszobájában lakott a Tábor ELHÁRÍTÓTISZTJE.
Szobánk faláról anyám nem szedte le a szentképeket. Egyszer bejött hozzánk, a hálószoba tele volt szentképekkel. Meresztette rájuk szemét az elhárító bajtárs.

Örkénytábor felszámolása előtt apámat Pestre helyezték. Hétvégén jött haza vonattal, kenyeret hozva magával. A tábor kantinjában anyám 2 gyerekre akkor  ½ kg kenyeret kapott jegyre.

Örkénytáborban eltöltött gyermek- és kamaszkori éveim nagy jellem és emberformáló hatással voltak rám.  Boldog gyermek voltam. Mindent megkaptam, ami szükséges egy gyermek szellemi, testi fejlődéséhez. Hiperaktivitásomat le tudtam vezetni a tág mozgástérben. Fegyelmezett katonaemberek között éltem.  Belépve a felnőtt emberek világába természetes volt, hogy minden helyzetben helyt kell állni, a rám bízott feladatot teljesíteni kell legjobb tudásom szerint!



Matyófalvi Ferenc Tanár Úr

A tábori iskola vezetője és  felső tagozatban a tanárom volt.
Nagyon-nagyon csodáltam, tiszteltem és szerettem! Katonás, kemény férfiember volt, nagy lélekkel. Tudást, fegyelmet követelő, nagy felkészültségű, kiváló pedagógus volt!

Amikor  (1952-53 ?) a táblára akasztotta a táblát betakaró  Kárpát medence térképét és kezében egy mogyorófa pálcával érintgette azt, emelt hangon véste agyunkba:  "AMIKOR KÉPZŐS VOLTAM, OSZTÁLYTÁRSAIMMAL ELUTAZTUNK ERRE A TÁJRA.   MÁRAMAROSNÁL CSÓNAKBA SZÁLLVA LEERESZKEDTÜNK A FOLYÓN, SZÍVEMBE VÉSŐDÖTT EZ A GYÖNYÖRŰ, FELEJTHETETLEN TÁJ."
Máramaros szót többször ismételte kemény, erős férfihangon.
Közben indulatosan rá-rá csapott a pálcájával Máramarosra.
Akkor nem mondhatta ki, hogy ERDÉLY. Nem mondhatta ki, hogy Szent István magyar király országa!
Mi meg nem is tudtuk, hogy volt - van olyan nekünk!
Évtizedekig lepergett bennem ez a történés, mire éveimben és felfogásomban eljutottam oda, ami MATYÓFALVI FERENC TANÁR ÚR szándéka volt.

Mint katona gyermeke, az általános iskolát 5 helyen végeztem. Tanítóim – tanáraim  közül egyedül Matyófalvi Ferenc tanár úrra emlékszem. Nagy hatással volt rám. Úgy emlékszem, hogy a tanításon kívüli időben sokat foglalkozott  velem. Megtanított repülőmodellezésre.  Pajtás repülőmet együtt építettük a tanterem melletti szertárban. Ketten mentünk ki a mezőre (Csurgay iskola környéki rét jön be) reptetni. Tanító úr csinált csörlőt, amivel felhúztuk a repülőmet. Ő futott a csörlővel, én fogtam a gépet. Amikor  kiáltott, hogy „engedd el” , elengedtem. Egyszer úgy elszállt a gépem, hogy hosszas keresés után találtunk rá.
Másfél évig kísérleteztem egy kristályos rádió építésével, mire megszólalt a  „Miska bácsi levelesládája”.
Órára be kellett vinnem a rádiómat és bemutatni, ismertetni szerkezetét, működését. Tanító Úrtól ötöst kaptam érte!
Olyan jön, hogy egyszer kettős létrát állítottunk fel valahol együtt és valamit dolgoztunk.
Külön oktatott elektrotechnikára. Kezembe adott egy rádió „lámpát”, hogy tanulmányozzam. Mintha akkor vette volna ki rádiójukból.

Matyófalvi Ferenc tanár úr jellemem alakításában, fejlődésében nagy hatással volt rám!
Ő fordította figyelmemet a műszaki tevékenységek irányába. Megtanított célom eléréséhez a küzdésre, kitartásra. Megtanított a helytállásra az életben, a munkában!  Becsületre nevelt!

Drága Matyófalvi Ferenc Tanító Úr!  Áldja meg Önt a  Teremtő!

Matyófalvi Ferenc életéről

Birinszki Pálné, az Örkényi Takarékszövetkezet elnök asszonyának emlékezése alapján   

Matyófalvi Ferenc a takarékszövetkezetek létrehozásában, szervezésében, működésében jelentős szerepet vállalt. Először, 1958. április 13-án az örkényi, majd az inárcsi és így egymást követően a táborfalvi takarékszövetkezet alakult meg. Szívügyének tekintette a táborfalvi fiók létrehozását, berendezését, személyi biztosítását is.
Időt, fáradságot nem kímélve tevékenykedett és segített, autóját szinte térítésmentesen rendelkezésünkre bocsájtotta. Ebben az időszakban az utakon két-három gépkocsit lehetett látni közlekedni. 

1970. január 15-én a takarékszövetkezeti központnak ajándékozta az írógépét, amelynek használatára oktatást szervezett. Ő volt, aki megtanította a fiatal, kezdő dolgozókat az írógép használatára.
Folyamatosan szorgalmazta a szövetkezeti szolgáltatások bővítését, belefolyt a MEZŐKER sikertörténetébe, mint aktív almatermelő is. Hogy a gyümölcstermelést jó minőségben tudja végezni, elvégezte a kertészeti főiskolát, jelentősen hozzájárult a gyümölcsexport növekedéséhez. 

Kiváló pedagógusként tudott az emberekkel bánni, össze tudta őket fogni a közösségi célok elérése érdekében és szolgálta az életet jobbító célokat.
Életem során nem ismertem nála segítőkészebb, tevékenyebb embert, aki szinte a betegsége bekövetkeztéig a közösség szolgálatában állt.

Táborfalva, 2018. március 21-én

Lejegyezte: Egerszegi Istvánné Némedi Ilona

Murinai Katalin: Emlékezés Matyófalvi Ferencre
Egy volt tanítványa a múltból a jelenbe 

Matyófalvi tanító bácsi nagy tudású ember volt: maximalista. Tudása legjavát adta át a tanítványainak, de meg is követelte! Bármely órát adott is, a kornak legmegfelelőbb volt, akár irodalomról, akár történelemről volt is szó. Ének-zene órán beült a kölcsön-zongora mögé és élőben játszva tanította a leckedalokat.  

Járta a vidéket és összeszedte a sok-sok tanköteles, tanulni vágyót a messzeségekből is, pl. felsőlajosi vagy  göböljárási tanyavilágokból.  

Nevéhez fűződik az új iskola megépítése, kiharcolása, megteremtése. Annak előtte bérelt termek voltak alsósoknak és felsősöknek egyaránt. Amikor elkészült az új iskola és átköltöztünk, egy versike megtanulásával kellett hozzájárulnunk az alkalomhoz. Lehet, hogy az Ida tanító néni költötte… 

Piros tetős iskolában
Nap sugara játszik
Ablakában három cserép
Muskátli virágzik.

Hófehérre meszelt falán
Csodálatos képek,
Fényesség és tisztaság,
Akármerre nézek.

Aki mindezt megcsinálta
Nincsen annak párja,
Hálás szívvel gondolunk,
A jó Tanár bácsira.  

Az eredeti versben természetesen Rákosi Mátyás neve szerepelt a végén, de az új iskola megépítése egyértelműen Matyófalvi tanító bácsi érdeme volt, így a többi rész a név kicserélésével tökéletesen megállja a helyét.  

2018. január 23.

Kapcsolódó írások:

Matyófalvi Ferenc néptanító élete Örkénytáborban

Matyófalvi Ferenc a tanító, tanár és igazgató
Matyófalvi Ferenc tanító, tanár, igazgató