Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta s ordított, hol dühödten nógatott. Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja, hogy ártatlan vagyok.
Hencegni ezzel már én sem kívánok. Bárcsak tettem volna egy keveset ellenük! s nem most kéne kifundálnom a kémkedésemet.
Mindegy. Az embert úgyis elítélik. Az ablakra haránt dőlt a nehéz napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszkij Félix szakállán a penész.
Az ávós kandúr, ha szemébe néztem, elfordult. Oldalvást, az írógép mellett egy nő terítette a széken szét vájdling-alfelét.
– „Mi volt az apja?” – szólt, mikor megitta a kávéját. – „Tanár.” – „Tanár? Nagyon szép”, és diktált: „Írja! Kapitalista családból származom.”
– „Nem” – mondtam, de a nő már lekopogta. – „És hol tanult?” – „Apám?” – „Nem, maga.” – „Én? Jogot hallgattam”, hazudtam, „Bologna híres egyetemén.”
Diktált: – „Két ny-nyel írja, hogy: Bolonnya egyetemén jártam ki a jogot, mert már akkor a fasizmus bolondja voltam s az is vagyok.”
|
Ez lesz a vallomásom. Hitvány lócán ültem. Napestig ily színvonalon tárgyalt s engem ez inkvizíciónál kivert az unalom.
Röhögjek vagy sírjak? A járdát néztem az út túlján, hol nők és férfiak mutatkoztak, kiket nem fogtak még el. Idő kérdése csak.
Vagy vágtam volna ávósom szemébe (azt is tudom, hogy Zala a neve), hogy semmikor, semmiért, semmiképpen nem cserélek vele?
Avagy idézzem Szókrátészt azoknak, kiknek minden szava örök titok, hogy szörnyűséget elkövetni rosszabb, és elszenvedni jobb?
Avagy adjak hálát Szent Erazmusnak, aki a rabok védő szelleme, hogy néhány kisebb rúgással megúsztam, s már visznek lefele?
Itt állok most a kimeszelt cellában. Karom lecsüng. Vén verejték tapad testemhez. Gondolj, súgom, Attilára, és fel ne fújd magad.
Mit érlel sorsod? mit kaptál hazádtól? mért jöttél vissza? minek vagy magyar ily bolondul? Téged e föld nem ápol s nyom nélkül eltakar.
(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)
|