Életutak: Szemere Katalin tanítónő
Írta: Admin - Dátum: 2021. augusztus 18. 15:51:06

Az elmúlt néhány évre visszatekintve az óvoda és az általános iskola életében nagy változások történnek Táborfalván, mondhatjuk úgy is, hogy generációváltás zajlik. Az intézmények vezetői, óvodapedagógusok, dadusok, tanítók és tanárok, technikai dolgozók vonulnak nyugdíjba, átadva helyüket a fiataloknak… 

 

Szemere Katalin, Kati néni életében is új szakasz kezdődik ez év szeptemberétől, nem az új tanévre készül, hanem a nyugdíjas évekre.  

 

Sokan szeretjük és tiszteljük Katikát. Életéről, hivatásáról kérdeztem.

 

 

Miért ezt a pályát választottad?

 

Már kiskoromban is azt játszottam, hogy a babáimat és a mackóimat sorba ültettem és tanítottam őket. Volt egy zöldre festett szekrénykém, ez volt a tábla, erre írtam krétával. Később az iskolában is úgy szerettem tanulni, hogy a többieknek elmagyaráztam a tananyagot. Furcsa kislány lehettem, elég tartózkodó voltam, és volt egy tanítónéni, aki egyáltalán nem szeretett és ezt nem is titkolta. Úgy éreztem, hogy igazságtalan velem. Talán ezért van az, hogy sokkal megértőbb tudok lenni a különleges, „nem szabályos” gyerekekkel. A tanítói pályát éppen ezért választottam, nem az oktatás, inkább a nevelési része tetszett nekem. Ez a véleményem az évek során csak megerősödött. Nem azt gondolom, hogy jó sok mindent bele kell tömni a gyerekek fejébe, hisz úgyis elfelejtik, hanem rá kell csodálkoztatni őket a körülöttük levő világra, fel kell kelteni az érdeklődésüket, készségeket kell fejleszteni a megismeréshez, az önálló gondolkodás képességét kell kialakítani. Szerettem volna megtanítani a gyerekeket arra, hogy elfogadják egymást, hogy mindenkiben megtalálják az értéket, és megtanuljanak együttműködni.

 

 

Miért pont Táborfalván?

 

A Zsámbéki Tanítóképzőben végeztem, ahol volt egy Pest megyével kötött ösztöndíjam. Két iskolát ajánlottak fel, egyik volt a táborfalvi, ami annyira megtetszett, hogy a másik iskolába már el sem mentem. Nagyon-nagyon jó közösség volt itt, összetartó, jó hangulatú csapat. 1981-ben jöttem Táborfalvára, még nem készült el a szolgálati férőhelyem és a kollégák sorban ajánlották föl nekem, hogy aludhatok náluk. Amikor kész lett a lakás, ágyat, szekrényt ajánlottak föl. Szeretettel fogadtak, elnézőek voltak a kezdeti csetlés-botlásaimmal, szakmai segítséget is kérhettem.

 

 

Mit tudtál megvalósítani álmaidból, terveidből?

 

Talán a természet szeretete és védelme iránt sikerült jó néhány gyerekben felkelteni az érdeklődést. A madarak voltak a kedvenceim, és azt hiszem, a gyerekeké is. Sokszor kihagytam olyan olvasmányokat, amelyek távoli, híres helyek élővilágát mutatták be, helyettük a falunkban fészkelő madarakra csodálkoztunk rá, pacsirtára, gyurgyalagra, erdei pintyre, búbos bankára… Sokszor én magam is unalmasnak találtam a tananyagot, ezért igyekeztem érdekessé tenni, játékos feladatokat találtam ki hozzá, ezt a gyerekek is, én is nagyon szerettük. Ha a játékosságra lehetőség van, akkor a gyerekek örömmel tanulnak. Egy kicsit félek is, hogy felső tagozaton a szárazabb tananyag már nem lesz számukra annyira vonzó és emiatt nem fognak figyelni. 

 

 

Szemere Katalin másodikos osztályával 2019-ben

 

 

Változtak-e a gyerekek, a szülők? Változtak-e a tanítói feladatok?

 

Igen is, meg nem is… Régen a legtöbb gyerekkel otthon volt az anyuka vagy a nagymama. Ma kevesebb figyelem jut a gyerekekre, a szülők nagy része dolgozik. Régen az utcában lakó különféle korosztályú gyerekek együtt játszottak és ott megtanulták, hogyan kell egymással kijönni, a konfliktusokat kezelni. Ma erre meg kell őket tanítani, hiszen az iskolán kívül alig találkoznak.

 

A gyerekek ugyanolyan ragaszkodóak, hálásak a figyelemért, szívesen tanulnak, ha a nekik megfelelő módot megtaláljuk. A mai gyerekeknek nem elég a hallott szó, amikor vizuális ingerek áradata veszi őket körül. Természetes számukra az okostelefon és a számítógépes játékok jelenléte. Meg kell őket tanítani, hogy okosan, jó célokra használják a digitális eszközöket. A karantén alatt rá is voltunk kényszerülve a számítógép- és internethasználatra. A gyerekekkel együtt tanultam én is a különféle programokat, alkalmazásokat. Szerencséjükre, nagyon élveztem az interaktív feladatok gyártását. Ezzel együtt rossz érzés is van bennem, mert a mégoly érdekes digitális oktatás sem pótolhatja a személyes jelenlétet. Ugyanis a tananyagot, sajnos, jelentősen csökkenteni kellett, mert nem lehet a szülőkre áthárítani az oktatást, hiszen ez az én szakmám, nem az övéké.

 

A gyerekek változásával kapcsolatban talán, ha egy valamit megemlíthetnék, úgy érzem, hogy a mai gyerekek nem eléggé kitartóak, kudarc esetén túl hamar feladják, tisztelet a kivételnek.

 

 

Tanítói pályádra visszatekintve mit tartasz a legfontosabbnak?

 

A gyerekeket. Olyan gyerek még nem született, akit ne tudtam volna megszeretni. Persze, emberből vagyunk, nagyon sokszor voltam mérges, elégedetlen a gyerekekkel és magammal is. Egyszer egy tanítványom úgy fogalmazott, hogy „Kati néni olyan, mint Manócska (a Mazsola meséből), csak a szavát tartja, nem a haragot!”.

 

 

Ez az első tanév, amikor 40 év után először nem készülsz az évnyitóra…

 

Most még csak úgy érzem, hogy egy jó hosszú nyári vakáción leszek és bepótolok mindent, ami elmaradt. Attól félek, amikor már mindent rendbe raktam, elintéztem, kipihentem magam, hiányozni fog az iskola, a gyerekek…

 

Szerencsére, van két unokám, akikhez nemsokára, végre ellátogathatok Kanadába.

 

Jó utat kívánok és örömteli éveket! Köszönöm szépen a beszélgetést!

 

Borsi Mária

 

[Megjelent: Táborfalvai Mozaik, XXIX. évf. 08.szám (2021. augusztus), 12-13. p.]

Kép: Szemere Katalin másodikos osztályával 2019-ben