Kedves Olvasónk!

Szeretettel ajánlom figyelmükbe Matyófalvi Judit visszaemlékezésének további részeit. Örömmel vennénk Olvasóink hozzászólását, emlékeit, fényképeit a Matyófalvi házaspárról, az egykori tábori iskoláról.  Ne vesszen el a múltunk!

Borsi Mária könyvtáros

Az új társadalmi rendszer ideológiai változásai azonnal érezhetővé váltak az oktatásban. Az iskolában megszűnt a hittanoktatás. Édesapám pedig nem harmóniumozhatott tovább a vasárnapi miséken.
1949-54 között nálunk lakott apai nagymamánk, Nagykanizsáról költözött hozzánk. Apám egyik húga és öccse ott éltek. Nagymama minket elvitt még a misékre.
A járási oktatási osztályról közölték apámmal, ha az édesanyja velünk templomba jár, akkor apám  elveszti az állását. Ugyanis a vallásosság és az ateista világszemlélet nem egyeztethető össze. Beköszöntött a Sztálini korszak.

Matyola nagymama középen, balra Nusi: gyerekei Györgyi, Szilvi, Gyurka;
jobbra Sövény Ida: Gábor, Judit (Zánka,1949)

 
1949 szeptemberében az iskola visszaköltözött eredeti helyére. Ez az épület a Tiszti Kaszinóval szemben van. A két épület  lépcsői között kis járda.
Az interneten láttam egy régi fotót az épületről, sajnos évszám nélkül van. Az lehetett az eredeti, háború előtti állapot. Ezen a tetőszerkezet igen alacsony. Ezt lecserélték, megmagasították, és egy padlásteret alakítottak ki, amely  végighúzódott az egész házon. A  nyugati homlokzaton ablakot ütöttek, ez volt a mi konyhaablakunk. Fölötte a padlásablak, ahova létrával lehetett  feljutni. A konyhából is volt egy igen kacifántos feljáró. Kb. egy méter magasságban volt egy kis ajtó, mögötte 5-6 beton lépcső, azon fordított irányban egy létra, az vezetett a padlásra.
Valószínű, több átalakítás is történt, azért tartott az építkezés sokáig.

 Katótól tudom, hogy a tanulók nagy örömmel vették birtokukba az iskola épületet és büszkék voltak, hogy ők “új” iskolába járhattak. Összehasonlítva a Csurgay-majorral, ahol a meglévő épületben alakítottak ki tantermet.
 

A tábori iskola épülete az úttal párhuzamosan helyezkedik el. Érdekes módon ezen az oldalon nem volt járda. Pár méter széles füves rész, aztán a lépcső, a szintemelkedés egy méter lehetett. A ház egész oldalában egy orgonasövény húzódott. Az úttest mindkét oldalán  fasor. Egy széles füves sáv, megint fasor és Itt húzódott egy  kibetonozott járda a postától a Tábor végéig. A fasorok között a széles füves részen volt a Jajmajorba vezető iparvágány, amit mi csillének neveztünk. Ezt hamarosan felszedték, nyoma sem maradt. A mi oldalunkon lévő fasort kivágták, úgyszintén a másodikat is. 

Visszatérve az iskolára...
Az épület első része volt a szolgálati lakás, a második a 2 tanterem, az iskola. Az összes bejárati ajtó az udvarról nyílt. Az első volt egy ronda, zöld faajtó, a pince ajtaja. Aztán a lakásunk bejárata, egy dupla vajszínű ajtó, üvegezett ablakokkal. Egy keskeny előszobába léptünk be, jobbra két ajtó volt, a konyha, kamra és egy angol WC. Szemben 3 egymásba nyíló parkettás szoba, cserépkályhákkal. Ezek ablakai mind az utcára néztek. Az udvar felé a fürdőszoba és egy kis alvófülkénél nem nagyobb helyiség. A szolgálati lakás nem volt olyan nagy, mint amilyennek így tűnik.
A konyhaablakból a posta felé, a ma is álló emlékműre néztünk ki és a hármas dombra.
Az első szobát apám kinevezte irodának. Ez volt az ő dolgozószobája. Itt volt az íróasztala, itt tartották az osztálynaplókat, a hivatalos iratokat, itt volt a vezetékes telefon. A középső szoba volt a nappali. A harmadik szobában aludtunk mi, gyerekek. 

A lakásunk bejárati ajtaja előtt állt egy öreg akácfa. A fürdőszoba ablaka alatt egy platánfa. Itt volt a vízválasztó. Innen kezdődött az iskolaudvar. Minden szokás ellenére a kettő között sosem volt kerítés, kiskapu, még egy élősövény sem. Az iskolások mindig illedelmesen betartották az íratlan szabályokat. Probléma sosem volt.
Az első tanterembe egy icipici előszobán keresztül jutottunk el. Rögtön szemben az angol WC ajtaja volt, mosdókagyló, vízcsap, és 2 vagy 3 fülke az ülő  WC-nek.
A következő ajtó egy keskeny szobába vezetett, amelyet gyakorlati műhelynek használtak. Ezek padlózata betonozott volt.

Balról nyílt a tanterem, amelynek 2 ablaka az utcára nézett, 2 az udvarra. Szép nagy, világos terem volt, ide jártak a felsősök. Padlózata olajozott vörösfenyő. Az ajtó mellett jobbra állt a vaskályha, mellette a katedra az íróasztallal és székkel,  tovább egy szekrény. Ez előtt állt, igen állt a fekete iskolatábla. Állt és nem a falon lógott. Ekkor az iskolatáblák még feketék voltak és két lábon álltak. 

A második tanterem közvetlenül az udvarról nyílt, így azon az oldalon csak egy ablak volt, az utca felé szintén kettő. A berendezés azonos.
Az iskolaudvar kicsit lejtett az épület felé. A hátsó  magasabb részben nagy fák álltak. Innen kis sétányok vezettek a környező lakásokhoz egy ligetes, fenyőfákkal tarkított részen keresztül és a gyengélkedőhöz. Ott park volt, virágok, szökőkút. 

Örkénytábori iskolai kirándulás a Bükk hegységbe, 10 napos táborozás (1958)

A mi udvarunk kisebb volt. Egy spirea  bokorsövény zárta le és itt is nagy fák. Innen balra haladva a kápolnához jutottunk.
Apám már akkor a bokorsor mögött 2 gödröt ásott. Az egyikbe a könnyen rothadó zöldet dobtuk, a másikba a faleveleket. Ezt ma szelektív komposztálásnak hívják.
Szemétdombunk ebben az időben nem volt, igaz kidobni való szemetünk sem.
Eleinte az új iskolában ketten tanítottak, anyám az alsósokat, apám a felsősöket. 

Örkénytáborban sosem volt óvoda. 5 éves koromban anyám beültetett a hátsó padba, kaptam papírt, ceruzát és rajzolgattam. Mire elsős lettem, tudtam írni, olvasni.
A sok fejtágító miatt a módszer mindig változott, az egyik évben dőlve kellett írni a betűket, a másik évben egyenesen. No, én maradi voltam, az előző évi verziót tudtam. Cserfes kislány létemre beleszóltam, “Mami, azt nem úgy írják!”  Szegény anyám! Így aztán az Írás órák legnagyobb részét a két lábon álló fekete tábla mögött töltöttem, két lábon álldigálva. 

1950-51-ben voltam elsős. Decemberben, úgy Mikulás táján skarlátos lettem.
Mivel ez fertőző betegség, az akkori szokás szerint a bejárati ajtónkra ragasztottak egy kis plakátot, amelyen piros betűkkel az állt: “Belépni tilos, fertőző beteg”.
No, ez azt is jelentette, hogy kilépni sem lehetett, a szüleim nem hagyhatták el a lakást.
Akkor pedig be kell zárni az iskolát.
Pár órán belül jött egy mentőautó és engem vittek Kecskemétre a kórházba. Késő délután volt, besötétedett. Egyik szülőm sem kísérhetett el, mivel másnap tanítaniuk kellett.
Egyedül feküdtem a sötét mentőautóban. Nagyon sokáig tartott az út. Időnként láttam egy-egy lámpafényt. Többször megálltunk, beszédhangokat hallottam, azt gondoltam, megérkeztünk, de aztán mentünk tovább. Akkor nem tudtam miért, a mostani eszemmel azt gondolom kocsmák előtt időztünk.

Másnap jött édesanyám meglátogatni és csak egy üvegablakon keresztül beszélgethettünk. Karanténban voltam. Nem tudom meddig, de nagyon hosszú időnek tűnt és nagyon unatkoztam.

Ezek az évek is még mindig nagy szegénységben teltek. Annyira, hogy a szüleim takarították a tanítás után az iskolát. Valami csekély fizetésért. Gábor még nagyon kicsi volt, én is csak lábatlankodtam. A szüleim kihamuztak, bekészítették a kályhát, amit másnap korán reggel begyújtottak. A padlót felszórták fűrészporral és azt aztán összesöpörték.
Nagymama tavasszal kiment az útra és az útszéli árokban szedte a friss csalánt, azt ettük, mint spenótot. Ma bioétel. A tejet Peleskey bácsi hozta kerékpáron. Nyaranta sok finom aludttejet ettünk. Tejfölt, túrót, tojást valahogy tudtunk venni. Kucsera József meséli, hogy a kenyérjegy rendszer idején, csak a nagycsaládosok kaptak kenyérjegyet és akkor is sorba kellett állni, és ha nem jutott, hát nem jutott kenyér.

Édesapám egy szülői értekezleten megkérdezte, ki süt kenyeret és ki sütne neki kenyeret.
Szerinte apám több kenyeret megkóstolt és az övükét választotta. Természetesen, fizetés ellenében kaptuk. Így azért a viszonyokhoz képest vidéken könnyebb volt a megélhetés, mint a városokban.
Ennek ellenére nagymama minden ebéd után felsóhajtott: “Ma csak ettünk, de mit eszünk holnap!”  Ma is hallom a hangját.

A legnagyobb nyomor idején is az emlékeimben a karácsonyok csodálatosak voltak.
Budapestről eljött apám másik húga, aki nem volt férjnél és varrónő volt.
A kabátjainkat kifordította, befordította, újat csinált belőlük. Megfoltozta az elszakadt holmit, megtoldotta a kinőtt ruhát.
A konyhában nagy volt a sürgés forgás, készült a szaloncukor.
Bagyinszki bácsi, az erdész meghozta az erdő legszebb fenyőfáját. Akkor mi, gyerekek még úgy hittük, hogy az angyalkák hozzák a karácsonyfát. 24-én délután minden meleg ruhát ránk adtak. Apánk kézen fogott minket és mentünk sétálni. Hideg tél volt, a napsütésben szikrázott a hó a földön és csikorgott a talpunk alatt. A Jajmajor felé indultunk. A Tábor után az első dűlő balra, az első tanya a jobb oldalon. Ott laktak a Patonaiék. Egy gyerektelen házaspár. Apámmal kölcsönösen tisztelték egymást. A férfiak beszélgettek, mi forró kakaót kaptunk, valami süteményt hozzá. 

Aztán otthon lábujjhegyen jártunk, hogy ne zavarjuk meg az angyalkákat. Vacsora után mindannyian bementünk a nappaliba. Plafonig érő karácsonyfa, a gyertyák fénye lobogott a sötétben, megvilágították a hosszan lelógó angyalhajakat, a  szaloncukrokat. Voltak karácsonyfadíszek is, kis behavazott, fehér házikók, templom, szélmalom.
A fa alatt az ajándékok, cipő, harisnya, amire éppen szükségünk volt. Néha egy könyv. Elénekeltük a Mennyből az angyalt. Felemelő, ünnepi érzés volt. Az akkori áhitatot, meghitt hangulatot soha életemben nem tudtam újra átélni.
Anyám hagyatékában, 2007-ben megtaláltam egy kis behavazott, fehér házikót.
Ma is őrzöm.

Matyófalviné, M. Gábor, M. Judit; a háttérben látszik az emlékmű teteje (Örkénytábor, 1949)

Édesapám nagyon jól tudta mit jelent katonai táborban élni. Hisz ott nemcsak lovasiskola volt, hanem tüzérség is. A környező tanyákról is jártak gyerekek az iskolába.

A lőtér az 50-es évek elején nem volt teljesen lezárva. A Göbölyjárásból a tábori iskolába a lőtér egy részén kellett átjönni. Apám aktív rábeszélésére onnan is jöttek tanulók.
Apám rendszeres felvilágosítást tartott, igen erőteljesen tájékoztatta a tanítványait a lőszerek, töltények veszélyéről. Azokat ne szedjék fel, ne ütögessék, mert felrobbanhat, milyen testi sérüléseket okozhat, szem elvesztése, ujjak, kézfej megcsonkítása.
Ezt minden évben többször elmondta. A tanulók között tudomásom szerint nem is történt baleset.

Ekkor még a posta mellett a Német dűlő másik oldalán volt egy villanyoszlopnál magasabb pózna, amelyre az éles lövészet idejére  egy kb. egy méter átmérőjű, fűzfavesszőből font, pirosra festett gömböt húztak fel.  ‘Tilos a bejárás’.

Ebben az időben az iskola is rendezett kirándulásokat az ottani erdőbe. Ősszel mentünk makkot gyűjteni. Hogy az eredmény kielégítő volt vagy sem, azt nem tudom. Arra emlékszem, hogy mi kitűnően szórakoztunk. Felszabadultan futkostunk az erdei tisztáson. Fociztunk egy nagy, a narancsnál nagyobb, sárga, rücskös héjú gyümölccsel. Az erdő ezen részén lehetett egy arborétum féle, mert itt több különleges fa is állt. (Biztos ismert) Apám nem tudta pontosan, hogy ez a gyümölcs mérgező-e. Így aztán megtiltotta, hogy hozzá nyúljunk, no de focizhattunk vele.
Több évtizeddel később egy ázsiai ország piacán láttam viszont ezt a gyümölcsöt.
‘Ugly’ néven árulták, mint ehetőt.  A név angol és csúnya a jelentése.
A tavaszi iskolai kirándulás egyszer ürgeöntés volt. Akkor a Betyárdomb felé mentünk. Kis edényekből öntögettük a vizet az ürgelukba. Szerintem egy olyan teljesen terméketlen földön az ürge nem sok kárt tud tenni. De nekünk el kellett pusztítani azt a kis gazembert.  Semmi esélyünk nem volt rá, mert a homok azonnal elnyelte a vizet. Szerintem az ürge röhögött rajtunk.
Ez is az új rendszer, az új gazdasági program része lehetett, hasonló értelmetlenség, mint az, hogy a Tiszántúlon rizst és gyapotot kellett termelni.

Nagymama az esőcsatorna alá teknőt, fazekat tett és felfogta az esővizet. Egy novemberi este a konyhában vacsoráztunk és hirtelen zörej, szitkozódás, káromkodás ütötte meg a fülünket. Valaki beleesett a teknő jéghideg vizébe.
Egy nyári este anyámmal a nappaliban ültünk, az egyik ablak nyitva volt, már besötétedett, nem gyújtottunk lámpát, csendben beszélgettünk. Anyám hirtelen belemarkolt kis vézna combomba, pszt!  Egy égő cigaretta sétált fel-alá, közvetlenül a nyitott ablakunk alatt.
Apám tudta, hogy lehallgatják.

Ekkor a lovasságnak már alig volt szerepe, erősen leépítették, nyaranta az uszodát sem töltötték meg vízzel. Apám a tiszti klubba se mehetett be. Szeretett ott biliárdozni, beszélgetni.
Beindultak a deportálások, 1951-töl a Ludovikás tisztekkel, aztán az úgynevezett ‘kulák’ családokat vitték el. Egy osztályba jártam az Erős ikrekkel, Kati, Klári. Egy padban ültünk. Iskolatársunk volt testvérük, Erős Marika is. 1953 februárjában egyik napról a másikra eltűntek. Akkor, mint 9 éves gyerek nem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent. Otthon éreztem a dermedt hangulatot  és így értettem meg, hogy valami borzalmas dolog történt. Tudom, édesanyám küldött nekik csomagot, valamicske ruhát, élelmiszert. Nem tudom, megkapták-e valaha.
Évekig, még felnőtt fejjel is sokat gondoltam rájuk. Igen mély nyomott hagyott bennem. Értelmes, okos kislányok voltak, ha a rendszer nem teszi tönkre az életüket és még sokan másokét, akkor ők is tanulhattak volna és másképp alakul az életük.

Már említettem, hogy az első tanterem mellett volt egy kis műhely, gyalupad, asztalos szerszámok. Nem tudom, milyen oktatási program keretében, de apám indított egy modellezőrepülő szakkört. Az biztos, hogy azokban az ágrólszakadt esztendőkben ez nem az ő ötlete volt. Nem tudom ki, milyen keretből finanszírozta, de az tény, hogy volt. Voltak lombfűrészek, különféle vastagságú, előre lecsiszolt falécek, világos színű hártyapapír, ragasztók és mintalapok az építéshez. A falon polcok, a készülő darabokat ott tartották. A nagyobb fiúk csodás precizitással fűrészelték a szárnymerevítőket és állították össze, amire aztán a hártyapapírt ragasztották. Amikor hazamentek, belopakodtam és bámultam a száradó részeket.
Ha jól emlékszem, Ócsára mentek, ott volt vitorlázó reptér és ott tartottak egy versenyt.
Ott voltunk Gábor, Péter, én és bámultuk, ahogy ezek a kis gépek  repülni is tudtak.
Nem tudom, apám honnan szerezte a gyalupadot, hol tanulta az asztalos mesterséget, de mindig készített valamit.

1951-ben Péter unokatestvérünk nálunk lakott és a hálószoba elég kicsi volt, apánk egy emeletes ágyat készített a két fiúnak.  A konyhában a tűzhely és a konyhaszekrény között volt egy kis hely és oda beillesztett egy kis asztalkát, egymással szemben 1-1 kis székkel, ezek egybe voltak rögzítve. A srácok itt étkeztek, itt írták a házi feladatot. Itt kenték a falra a sárgaborsó főzeléket, amit nem szerettek. Saját magának az ‘irodába’ készített egy profi íróasztalt. Jobbra-balra ajtó, mögötte 3-3 kihúzható fiók. Középen egy nagy fiók.  Egyetlen szög sem volt benne.  Minden összeillesztés fecskefarokkal készült. Az egész diópáccal lekenve. Amikor édesanyám 2007-ben elhunyt, teljesen jó állapotban ajándékoztam el, 60 évvel később.

Édesapám felnőtt fejjel sokoldalú érdeklődéssel rendelkező egyéniséggé nőtte ki magát.
Ebben részben szerepe volt az 1946-ban alakult NÉKOSZ mozgalomnak is. (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) A programjuk hatott az irodalomra, a képzőművészetre, az általános közhangulatra, sok értelmiségit megmozgatott egy szebb jövő reményében.
1948 nyarán, még a nagy kulturális fellángolás végén Sárospatakon rendeztek a pedagógusoknak egy 6 hetes angol nyelvtanulási tanfolyamot. Apám azonnal jelentkezett, elvégezte, hitte, hogy az angol nyelvoktatásra még szükség lesz. Ez a reménye hamarosan szétfoszlott, de az én életemben később nagy szerepet játszott.

Az oktatási reformok során több lehetőség is adódott a továbbtanulásra. Maradtak a kötelező továbbképzések, és lehetőség nyílt a munka mellett, levelező tagozaton a szaktanári diploma megszerzésére. Budapesten az egyetemnek volt egy általános iskolai tanárképző tagozata. Apám beiratkozott földrajz-biológia szakra, amit kitűnő eredménnyel végzett el és vörös diplomát szerzett, 47 éves korában. Erre igen büszke volt.

Az iskola kezdett fellendülni, több tanuló volt, már a két tanteremben délelőtt, délután folyt az oktatás. Összevont osztályok, 1-3, és 2-4, 5-6 és 7-8. A kétszemélyes tanítógárdát felváltotta egy kis tanári kar. Apám lett az igazgató.
Vigovszky Pista bácsi járt ki Táborfalváról éneket tanítani, még karének is volt! Szegény Pista bácsinak el kellett viselnie, apám kérésére, hogy én a hátsó sorban énekelhessek, hamisabbnál hamisabban, teli torokból, szívvel lélekkel.
A helyzet változatlan.

Aztán jött Szathmáry Tamás, fiatal, akkor végzett magyar-történelem szakos. Az első időkben naponta vonattal járt le Budapestről. Ez 2 és fél óra vonatozás, utána 3km gyaloglás. Este vissza. Később a nőtlen tisztek szállásán kapott elhelyezést. Fiatalos lendülettel kezd  dolgozni. Betanítja a János vitézt rövidített változatban. A faluban is ‘felléptünk’. Nagy társzekéren vittek ki bennünket, én voltam a gonosz boszorka. Az alsó tagozatban Munkácsy Marika, tiszt volt a férje, tanított.

Később Sulek Edit, matematika-fizika szakos, szintén Budapestről. Ö kapott a klub melletti házban egy albérleti szobát. Rövid ideig egy kiugrott apáca, Both Jolán is tanított itt.
Később Szegedről a Pedagógia Főiskoláról toborzott apám képzett pedagógusokat.

Matyófalvi Ferenc és felesége, az utolsó almaszüret (1982. október)

Az alsó tagozat tanítónői ellátása minden időkben gond nélkül megoldódott. Több katonatiszt került pár évre a Táborba, akinek a felesége tanítónő volt. Apám mindig gondoskodott róla, hogy kizárólag képzett pedagógusok tanítsanak nála. Soha egyetlen képesítés nélküli tanító, tanár ott nem tanított.
Orosz nyelvoktatás sosem volt.

További fényképek láthatók itt >>

Előzmény: Matyófalvi Ferenc néptanító élete Örkénytáborban - Matyófalvi Judit visszaemlékezése

A következő rész: Matyófalvi Ferenc tanító, tanár, igazgató - Matyófalvi Judit visszaemlékezése

Kapcsolódó írás: kortársak visszaemlékezései