A következő anyag a ladánybenei iskola "1878" című újságában jelent meg 2021 februárjában. Govorkovics Anna, iskolánk dolgozója mesélte el gyerekkorának és életének néhány emlékét a helyismereti szakkörön összegyűlt gyerekeknek.Gyermekkora Táborfalvához kapcsolódik, nem Ladánybenéhez, de az a világ, amit megidéz, nem különbözött lényegileg az akkori Magyarország többi településén élő emberek életétől.Az emlékek olvasása mellé adunk még két iskolás képet is a táborfalvi iskola 1. és 2. osztályáról, az 1960-as évekből...

Jó olvasást kívánunk!

"Ollósi Istvánné vagyok. Lánykori nevem Govorkovics Anna. Apukám valami jugoszláv vagy szerb származású volt. 1961-be születtem, áprilisba. Öten voltunk testvérek, én voltam a második gyerek. Én Lajosmizsén születtem, de Táborfalván éltünk. Apukám Örkénybe született, anyukám az Szamosszegen. Apukám vasutas volt, és mint vasútkezelő, a vasúttal messzire eljutott, és eljutott Szamosszegre is, ott ismerte meg anyukámat. És anyukám eljött vele ide.Apukám 1925-be született, tősgyökeres örkényi volt, anyukám az 1936-ba. Apukám katolikus volt, anyukám református. Ismertem az apai nagyapámat, a mamám meghalt fiatal korába. Az anyai nagyszüleimet kétszer láttam összesen, mer oda nem tudtunk elmenni, az nagyon messze volt. Mátészalka mellett. Már mikor férjhez mentem, akkor voltunk ott. Mert amikor apukám meghalt, anyukám visszament oda Szabolcsba. Egyetlen egy testvéremet vitt vissza magával, az akkor volt tizenegy éves. A többiek már felnőttek voltunk, amikor anyu oda visszakerült.

Az első férjem meghalt huszonnyolc évesen tüdőrákba. Én tizennyolc éves voltam. És én egy év múlva férjhez mentem a második férjemhez. A mostanihoz. Ő idevalósi Benére, és a barátjával járt át Táborfalvára, és úgy ismertem meg őt. Ő huszonhét éves volt, én tizenkilenc, és akkor költöztem ide vele.

Ahol gyerekkoromba laktunk, azt régen Örkénytábornak nevezték, később lett Táborfalva, én oda jártam iskolába, de 1967-ben még nem volt iskola. Az első évben az óvodában volt egy tanterem, oda jártunk, aztán másodikban a tanácsházán, a harmadik megint másik hivatali helyiségbe volt a tantermünk. És amikor negyedikes lettem, akkorra lett iskola építve. És úgy volt, hogy délelőtt az alsósok jártak, délután a felsősök, következő héten fordítva. És akkor még szombaton is volt iskola. Két osztály volt, A meg B.Horváth Béláné volt alsóban az osztályfőnököm. Őt nagyon szerettem, mert ő nagyon is segített, mert mi nagyon szegények voltunk. Öt gyerek volt, és így a tanácsházától kaptunk egy lakást, amit havonta fizettek a szüleim.Azelőtt egy helyiségbe laktunk. Csak akkora hely volt, hogy volt az ágy, a szekrény, akkor apukám csinált fából egy asztalt meg padot, ami egybe volt, mi ott ettünk, ott tanultunk. Kályha volt a sarokba, amott meg a kiságy, és csak egy kis közlekedő sáv volt a szekrény, az asztal és az ágy között. És az az egy helyiség volt a szoba, a fürdőszoba, a spájz, egybe. Villanyunk nem volt, csak petróleumlámpa, annál tanultunk. És én ott tanultam, és elég jó bizonyítvánnyal, ötössel végeztem.

Engem a tanár nénim az nagyon szeretett, mer jó tanuló voltam és sajnált is bennünket, és amikor ötödikes lettem, akkor meg a férje lett az osztályfőnököm, a Horváth Béla bácsi. A matek tanárom a Molnár Julianna volt, az orosztanárom az Dabasról járt, Hornyák Évának hívták. Akkor volt a Sztana Karcsi bácsi, Bures(?) Mihály, az kémia-fizika szakos volt. Bodzsár Pálné, az volt a történelem-magyar szakos. Volt a Szikora Jancsi bácsi és a felesége. Akkor úgy volt, hogy sok pedagógus-házaspár volt.Anyukám az már hajnalba kelt, mert ment dolgozni a MÁV-hoz Pestre, konyhai kisegítő volt, nem szakács, mer nem volt neki se szakmája. Este későn jött haza. Apukámmal voltunk otthon, az meg alkoholista volt. És bizony volt olyan, hogy egész nap az utcán lődörögtünk, játszottunk. Később pedig már, mikor nagyobbak voltunk a nővéremmel, mi főztünk a kicsikre, mostunk, mi láttuk el őket. Elég szegény, de viszont nagyon szép gyerekkorom volt.

Voltak barátnőim, de volt olyan is, aki csúfolt, mert mi nagyon szegények voltunk, mert mi azt a ruhát hordtuk, amit más levetett. Babáink, játékaink nem voltak, csak amit mások kidobtak, és megsajnáltak, és odaadták nekünk. Meg apánk, amikor nem ivott, akkor fakanálból csinált nekünk babát, mi azt öltöztettük föl. Meg kukoricaszárból, mi azokkal játszottunk.Régen más volt a viszony a gyerekek között az iskolába. Mi, hogy is mondjam, az osztályba mi szinte összetartoztunk. Ha egy rosszat csinált, akkor mindenki vállalta a felelősséget. Nem volt olyan, hogy most ő csinálta, vagy ő csinálta, hanem akkor mindenki vállalta, ha büntetés volt, akkor büntették az egész osztályt, mer nem árultuk el egymást. De mi tényleg rossz osztály voltunkAkkor az volt a szokás, hogy valaki rendetlenkedett, a tanár felállította, és úgy kellett neki írni, olvasni, felelni, és negyvenöt percet ott kellett állni. Vagy volt olyan, hogy bezártak bennünket délután, nem mehettünk haza egy órakor, csak két órakor. Otthon a szüleink megkérdezték, hogy hol voltál? És ha megmondtuk, hogy bezártak, mert rosszak voltunk, akkor otthon is kaptunk. Mondjuk, ha apu részeg volt, ne kérdezte meg. Nem bántottak bennünket, csak neveltek. És sokszor eszembe jut ma is, amiket apukám mondott szólásokat. Például, az ágy végére odafeküdt, és mondta, hogy ő már azzal jóllakik, hogy nézi, milyen jóízűen eszünk. Mindegy volt, hogy zöldbablevest vagy bármit.

Volt olyan mondása is, hogy azér verlek meg benneteket, mert így fogjátok felnőtt korotokba is tudni, hogy kell jól viselkedni. Hát, nem lett neki igaza… Mi nagyon sokat kikaptunk aputól. De az a világ még jó volt, nagyon szerettem.Anyukám süteményt sütni nem szeretett, de nagyon jól főzött. Volt az a tarkedli, majdnem, mint a krumplis pogácsa, de ő úgy csinálta, hogy lekvárt rakott a közepébe, és úgy sütötte meg olajba, és nagyon szerettük. Nyáron nagyon sok lecsót ettünk. Apunak voltak időszakai, amikor nagyon részeg volt, és volt, amikor nem ivott, akkor viszont nagyon aranyos volt. Akkor nagyon szerettük. És amikor részeg volt, belopódzkodtunk, mer ő a részegségébe aludt, akkor mi a nővéremmel gyorsan loptunk kenyeret, levágtuk, megcukroztuk és vittük ki a testvéreinknek. Volt olyan is, hogy egész nap csak cukros kenyeret ettünk.Amikor nyári szünet volt, elmentünk a barátainkhoz játszani, és akkor ott adtak enni, vagy hazamentünk, és amit találtunk. Amikor apu nem ivott, akkor mindig mondta, hogy na gyerekek, most ezt főzünk, vagy azt főzünk. És ő megfőzött ránk. Én sokat apuval tanultam főzni, mer anyukám nem nagyon volt otthon napközben. Ha kellett, apu még levestésztát is gyúrt, de bármit megfőzött. Mer azt mondta, hogy őket a gyerekkorukba a szüleik arra tanították, hogy fiú, lány, az a minimum, hogy meg tudjon főzni, hogy el tudja magát látni.Este, amikor hazajött, a munkahelyén tudták, hogy öt gyerek van otthon, hozta nejlonzacskóban, ami a konyhán kimaradt, mondjuk tésztát, azt kiborította edénybe, körbeültük és akkor ettünk.

Nem volt karácsonyunk soha, mer a kis lakásba hova tudtak volna, ugye, fenyőfát tenni. És akkor apu se volt otthon, anyu se, tél volt, és láttuk, hogy a fáknak zúzmarás volt az ága, és az milyen szép, és akkor fogtuk a fűrészt, lefűrészeltük az ágakat, hogy majd bevisszük, és azokat feldíszítjük papírral. Csak gyerekeknek annyi esze nem volt, hogy mire lefűrészeltük, a zúzmara lepotyogott, vagy ha bevittük, akkor elolvadt. És akkor csak a kopasz faágat, azt díszítettük. Karácsonyi ajándékot, azt mi nem kaptunk. És amikor én felnőtt lettem, akkor én megpróbáltam az én gyerekemnek teljesen mást adni.

A szüleimet sose hibáztattam, hogy ilyen gyerekkorom volt. De azér annyi, hogy anyukámnak is szerintem másképp kellett volna beosztani a pénzt, mer nagyon sokszor vitatkoztak rajta apuval, apunak se kellett volna inni, mind a kettő nagyon cigarettázott. Akkor természetes volt, de felnőtt fejjel már ezt tudom, hogy nem jó volt így. De nincs bennem semmi harag.Én próbáltam később úgy élni, hogy amiről tudtam, hogy ők azt elrontották velünk, azt én mindig másképp csináltam. A negyven éves lányomnak egyetlen egyszer adtam csak egy fülest, de akkor is csak azér, mert azt mondta, hogy anya, te mindig csak ígéred, de sose vágsz pofon. És akkor mondtam, hogy tessék, itt van!

Anyukámra azér haragudtam, mert mindig azt mondta, hogy ha neki rossz volt valami a gyerekkorába, akkor nekünk se legyen jó. Ha őt nem engedték valahova régen, akkor mi se menjünk. Osztálykirándulásra se engedett el soha. Maradjatok itthon, legalább csináljátok a dolgotokat. Úgyhogy, mi nyáron is itthon kapáltunk, vagy napszámba el kellett mennünk gyerekként, almát szedni fa alól, vagy szőlőt kötözni, szüretelni, de volt, hogy még kapálni is elküldtek bennünket. És akkor ami napi pénzt kaptunk érte – nem volt sok, gyerekfizetés csak -, de azt bizony nekünk mindig oda kellett adni anyukámnak.

Hetedikes koromban derült ki, hogy én tizennégy évesen nem mehetek továbbtanulni, mer azt mondták, hiába tanulok jól, nekem el kell menni dolgozni. Mer a családba, ugye, kell a pénz. És tizennégy évesen, bizony két műszakba kerültem a mosodába, ahol annyit kaptam pénzt, amennyit dolgoztam, teljesítménybe. Vasaltunk nadrágokat, ingeket, meg volt adva, hogy egy forintot kaptunk egy ingvasalásért, és azután kaptunk pénzt, amennyit aznap kivasaltunk.

És én már idősebb fejjel érettségiztem le, 2014-be, előtte 2010-be elvégeztem egy dadaképzőt. Itt dolgoztam már az iskolába, innen jártam minden délután Lajosmizsére tanulni az esti gimnáziumba, és ott három év alatt kellett az érettségiig tanulni. Innet mentem reggel nyolcra, megcsináltuk délig az aznapi érettségi feladatokat, és fél egykor már itt voltam, és osztottam az ebédet a gyerekeknek. Másnap úgyszintén. És esténként meg hétvégén tudtam csak egy kicsit tanulni.

Én a mosodába dolgoztam sokáig. Megszültem a lányomat 1981-be, aztán visszamentem még három évig. Aztán mikor a lányom első osztályos lett, akkor maradtam itthon. Akkoriba ment nagyon a farmervarrás, jó pénzt lehetett vele keresni, de mellette a földet is kellett művelni, a házat vezetni, gyereket nevelni. És bizony, legtöbbször éjszaka varrtam. Egyik nap hoztam az anyagot, másik nap vittem. A lányom huszonhat éves volt, amikor váltottam, az otthoni munka után elhatároztam, hogy kezdek valamit magammal. És akkor elmentem varrni egy házhoz. És akkor volt ez a lehetőség, hogy le lehet érettségizni, és azt mondtam, hogy akárhogy is, de leérettségizek, és olyan helyre fogok menni, ahol több pénzt keresek. Ott kijártam az első évet, és a főnökasszonyom azt mondta, hogy vagy azt csinálom, vagy az iskolát, de akkor ott kell hagynom a munkát. Mer az iskola miatt három órakor el kellett menni. És otthagytam, és itt az iskolába volt ez a lehetőség. És akkor én beszéltem a Mátyás Katival, és akkor föl lettem ide véve. De addigra én két évet kihagytam az iskolából, és a Kati ezt tudta, hogy én be akarom fejezni, és mondta, hogy igenis elmész és befejezed! És innen jártam, mikor már érettségiztem. De itt is úgy, hogy az uzsonnát kiosztottam háromnegyed háromkor, átmentem kocsival Lajosmizsére az iskolába, másnap reggel öt órakor itt voltam, hogy kitakarítsak a gyerekeknek.

Amióta ide járok dolgozni, 2011 óta, nagyon szeretek itt lenni a gyerekek között. Vannak rosszcsontok, de azokat is szeretem. Ez egy sokkal jobb iskola, mint mondjuk a Lajosmizsei. Itt is vannak csintalan gyerekek - sose mondom, hogy rossz, mer a kaja a rossz, amit kinn felejtünk és megromlik -, de ez jó itt. Mondjuk, vannak gyerekek, akiket legszívesebben a fülüknél fogva felakasztanék a fogasra. Nevelni kellene őket, na. Foglalkozni kellene velük otthon. Mer mi gyerekkorunkba esténként összeültünk, még ha apukám részeg volt, akkor is, és beszélgettünk, játszottunk, almát pucolt nekünk, ha olyan volt, vagy diót törtünk. De mindig beszélgettünk. És most szerintem ez nincs meg a családokba.

Az osztályfőnököm, a Béla bácsi biológia-testnevelés szakos tanár volt. És nevettem is, amikor idejöttem dolgozni, és a biológia szertárt takarítottuk, és a Samu ott állt a sarokba és nagyon féltem tőle. És az az érzés visszajött, ami gyerekkoromba volt, mer az osztályunk mellett a biológia szertár volt. És amikor már nagyon rosszak voltunk, Béla bácsi megunta, akkor bezárta az egész osztályt és én mindig a Samu mellé kerültem. Ott volt büntetés, mer volt, amikor körmöst is kaptunk, de jó volt az a kor, szerintem.A fiú lány viszony baráti volt. Mer ha olyan volt, a fiúk jöttek segíteni, vagy ha olyan volt, kipártoltuk egymást. Nem volt árulkodás. Szünetbe játszottuk mindig az Elvesztettem zsebkendőmet játékot, fiúk, lányok körbeálltunk, és ebbe a fiúk is részt vettek, nem volt olyan, hogy lányok külön, fiúk külön. És soha nem bántottak bennünket. Nyolcadikos korunkba meg már udvarolgattak is nekünk.Volt abba az időbe is búcsú a faluba. Ott találkoztunk a fiúkkal, együtt sörgőztünk. Az a világ még jó volt.

Nyolcadikra már megvoltak a párok. Ki is kaptam egyszer nagyon anyutól ezér, mer egy este, amikor vége volt az iskolának, elmentem egy fiúval sétálni a faluba. És nem a legrövidebb úton mentem haza, hanem egy kicsit kerülővel. És ha nem értem haza időbe, akkor anyu már nézte, hogy hány óra van. És amikor beléptem az ajtón, nem is kérdezett semmit, csak egy nagy füles. És akkor mondta, hogy persze, mer elmentél csavarogni! Igen, mondtam, a lányokkal. Nem mondtam meg, hogy fiúval sétáltam, mer akkor még jobban kikaptam volna.Ha mehettem volna továbbtanulni, akkor gimnáziumba mentem volna a Ferencvárosba. Oda is volt a papírom leadva, de nem engedtek anyukámék. Mer a többi osztálytársaim is gimnáziumba mentek, hogy titkárnők lehessenek. Egyik testvérem se mehetett, el kellett mennünk dolgozni. Egyedül a húgom, aki Szabolcsba került, az elvégezte ezt a vasúti főiskolát.

A két öcsém ugyanolyan részegesek lettek, mint apu, mondjuk meg őszintén. Az egyik traktorosnak tanult, Örkénybe, de viszont a másik öcsémet pár éve én azonosítottam, mert elveszett, én kerestettem és meghalt. A ő sokszor eljött hozzám, a másik öcsém az nem. Én sokat szégyenkeztem egyikük miatt, mer belevitték lopásba, és a rendőrség volt, hogy itt kereste énnálam. A húgommal szoktam beszélni, meg én sokszor felhívom azér anyámat is, mer ő most már szociális otthonba került, felhívom anyák napján, karácsonykor, születésnapon. Nyolcvanöt éves, két-három hetente hívom. Úgy vagyok vele, hogy ő az anyám. Ennyi tiszteletet megérdemel. De azér úgy nagyon bennünk van az a gyerekkor. Soha nem bántottuk érte, mer soha nem mondtuk neki.

Sokat gondolkodtam már rajta, de nem tudom pontosan, miért volt így, de sok mindent másképp kellett volna nekik csinálni. De őnekik ez volt a fölfogásuk. Apám is, anyám is egy háborút végigéltek, mindig annak a borzalmait mesélték, hogy ott mi volt. Ott siklott ki talán az életük. Anyu se maradt otthon a szüleivel, és ha nekik nem volt jó, akkor másnak se legyen jó. Így fogták föl.Apám nem volt katona a háborúba, mer őt a vasút felmentette. Apu mindig azt mondta, hogy ő három évig volt egy nyáron katona, mer az sohanapján volt. Apu le volt százalékolva, mer négyszer műtötték gyomorfekélyre. És nagy telek voltak, anyu elment dolgozni, apu valahol ivott, mi meg elmentünk a könyvtárba, mesekönyveket hoztunk, miné színesebb volt, annál jobb volt. És fölfeküdtünk az ágyra, és ott az összes testvérem olvasott. Mi úgy el tudtuk magunkat foglalni. Mi megteremtettük magunknak azt a légkört, amit a szüleinknek kellett volna. Gyerekkorunkba nem gondoltuk volna, hogy felnőtt korba nem tartunk össze, és mindegyikünknek más lett a fölfogása, és teljesen szétestünk. Nekem mindig az jut eszembe, hogy a szüleim gyerekkora is olyan volt, hogy ők se kaptak jobbat.

Apukám mindig azt mesélte, mikor gyerekek voltunk, hogy őt úgy nevelte az ő apukája, hogy elment mulatni, és későn ért haza, és mindig mondta neki a papa, hogy na, fiam, gyerünk, megyünk kapálni. Vagy megyünk ásni. És akkor vitette vele az ásót a papa, és mondta neki, hogy most nem értél haza időbe, rossz voltál, most eláslak! És elvitte, ki a földre, és ott hozzáfogtak ásni. Egész úton azt mondta, hogy elássa apámat, mire kiértek a földre, akkor azt mondta, hogy na, fiam, ezen az úton végigmész, és ezt fölásod, ma egész nap..."

A Táborfalvi Általános Iskola 1. osztálya 1968-ban

Felső sor: Virág József, Tamás Ottó, Trapp István, Beke István, Paskó László, Horváth Béláné Erzsike néni tanítónő, Jeruska Tamás, Lovas István, Farkas József, Kanyik István, Kisgyörgy János, Szabó Tibor.

Alsó sor: Belusz László, Szuhányi Erzsébet, Demkovics Éva, Csaba Magdolna, Bódog Éva, Govorkovics Anna, Petes Angéla, Bőcs Melinda, Szakali Zita, Mándi Mária, Mészáros Olga, Nyerges Ilona, Mándi Zsuzsa, Farkas Lajos.

A Táborfalvi Általános Iskola 2. osztálya 1969-ben

 
Felső sor: Belusz László, Farkas József, Beke István, Szabó Tibor, Szabó Rózsika, Kanyik István, Szunyi Béla.

 Középső sor: Hegedűs István, Petes Angéla, Govorkovics Anna, Szakali Zita, Szuhányi Erzsébet, Jeruska Tamás, Tamás Ottó, Farkas Lajos.

Alsó sor: Pintye Mária, Mándy Mária, Demkovics Éva, Lovas István, Horváth Béláné tanítónő, Paskó László, Szivák Mária, Mándy Zsuzsa, Csaba Magdolna.

(2021)

Megjelent a Kiskunsági Értékmentők blogon