December elején találkoztam Tóth Sándorral, hogy festőművész nagynénjéről, a táborfalviaknak különösen fontos Tóth Rozáliáról beszélgessünk. A budapesti közlekedésben nehéz kiszámítani, ki mikorra ér oda egy találkozóra, így maradt némi időm a megbeszélt időpont előtt és betértem egy közeli könyvesboltba. Megláttam egyik kedvenc filozófusom, Ludwig Wittgenstein művét, a Logikai-filozófiai értekezést és gyorsan a kosárba került az egyetlen példány, ami a polcon fellelhető volt. Már a beszélgetés közepén jártunk Tóth Sándorral, amikor elővettem a könyvet és neki ajándékoztam. Miért is? Mert kíváncsi voltam, mit szól egy színész, a testbeszéd és a gesztusok mestere az egyik leghíresebb, legtöbbet idézett Wittgenstein tételhez: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.  Később, már a Tóth Rozália emlékkiállításon úgy döntöttünk, lesz egy második beszélgetésünk is, amikor Ő lesz a középpontban. Arra számítottam, a színház, a színészi lét adja majd a beszélgetés gerincét, ehhez képest minden kérdésnél a filozófiára lyukadtunk ki. (Almási Anikó)

-Kishitűség és inspiráció: ez két téma rendszeresen felmerült az előző találkozásunk során a nagynénéddel kapcsolatban is. Gyakran hivatkoztál a családodra, ami ennek a kishitűségnek és inspirációnak a forrása az életetekben, ami meghatározta, hogy például Te hova jutottál el, egyáltalán merre indultál el. Miért pont ezek jelentik a Te családi lelki örökséged?

-Ahányszor eljöttünk apámmal a Fő utcán lévő kocsma előtt Almáskamaráson, ahol éltünk, mindig odamutatott és megjegyezte, hogy „látod, ez vár rád is, ha itt maradsz”. Folyamatosan inspiráltak otthon, hogy tanuljak, tanuljak, és a nagynéném is hatalmas szerepet játszott ebben a dologban. A szülők önzése gyakran megakadályozza, hogy túl messzire költözzön egy gyerek, mert szeretik a közelükben tudni, de nálunk szerencsére ez nem így működött. Néha ez mögött a saját komplexusuk húzódik meg, nehogy a gyerekük többre vigye, mint ők, mi van, ha neki sikerül megvalósítani a célokat, amelyeket a szülőnek sosem sikerült. Persze ezt úgy kommunikálják, hogy nem akarom, hogy csalódj, úgysem sikerül, jó itt Neked…

- A szülők kishitűsége… 

- Régen gyakran olvastam a gyerekeimnek Bach-tól a Jonathan Livingston, a sirály című művet, ahol pont erről van szó. Elképesztő módon modellezi, hogy egy közösség mennyire nem tűri, hogy valaki másképp gondolkodjon, más legyen, mint a többség, hogyan közösítik ki azt, aki más, és milyen belső küzdelmet jelent ez annak, aki más…

- Kiközösíteni azt lehet, aki nagyon tartozni akar valahova. Ez eredményezhet egyfajta elkülönülést, dacot is, hogy ha így nem kellek nekik, nem értékelnek, akkor ők sem kellenek nekem. Van egy mondás: a sasok egyedül repülnek. Nem biztos, hogy mindenki egyformán igényli a közösségi életet, ez személyiség kérdése is, nem?

- Azért ez egy ősi emberi vágy, hogy tartozzunk valahova. Az egyik legerősebb félelmünk az egyedül maradás réme, amiért hajlandók vagyunk engedni, néha sokat, többet, mint kellene. Hiába nem függünk már olyan szinten a csoporttól, mint az ősember idejében, mégis bennünk maradt ez az evolúciós kulcs, hogy tartoznunk kell valahova, valakihez.

-Viszont ha már evolúció, a kommunikáció és az absztrakció képessége mellett még egy fontos tulajdonságunk emelt ki minket a tábortűz mellől: az idő érzékelése. Felfogjuk a múltat és a jövőt (néha túlságosan is ezekkel vagyunk elfoglalva), így azt is felmérhetjük, hogy most egyedül vagyunk, de ez holnap már másképp lehet. Mert tudom, hogy lesz holnap, hogy ez mennyi idő, mit kell kibírni addig azért, hogy ne alkudjak meg, ne függjek másoktól, ne váljak kishitűvé.

- Ez a baj, hogy a múlt sebeit nyalogatjuk és a jövőre koncentrálunk, és pont az absztrakció miatt látjuk magunkat öregen, magányosan. Az állat is elraktározza az élelmet, mert gondol a jövőre…

-De az inkább ösztön, nem időérzék. És az állat elengedi az utódját, sőt, el is taszítja, hogy a saját lábára álljon. Az is önzőség, a saját életben maradásáról szól, de legalább nincsenek benne áltatások, félrebeszélések – és talán nincs benne kishitűség, de inspiráció sem.

- Ádám kérdezi Madách Ember tragédiájában, hogy az a szikra, az honnan van.

-És ez a szikra nem volt meg otthon Almáskamaráson? Nem akartál oda tartozni?

- Tulajdonképpen nekem nem is volt semmi bajom a hellyel, sok jó barátom volt, ismertem 4 nagyszülőmet, 3 dédnagyszülőmet, tehát én ott nagyon jól éreztem magam és a mai napig azt érzem, hogy rendkívül gazdag és csodálatos gyerekkorom volt az erdővel, a homokbányával, a tóval. De 14 évesen el kellett onnan szakadnom, mert felnőttnek nem láttam ott magam, tényleg nem volt perspektíva. Láttam viszont a szüleim próbálkozásait, küzdelmeit, és egyáltalán nem éltem meg nyomásként, hogy el kell mennem a falunkból, mert nekem kell megvalósítanom az Ő beteljesületlen álmaikat. Elengedtek, hogy a saját álmaimat valósítsam meg és a nagynéném példája is inspirált, hogy el lehet költözni, meg lehet találni magunkat, lehet másképp is élni. Az anyukám azt mondta, Ő akkor őszült meg, amikor én 14 évesen elköltöztem otthonról, de nem volt kérdés, hogy támogat az egész család, ahogy tudnak.

- De akkor még nem a színészet volt a jövőképed, ugye?

-Nem, élelmiszer analitikusnak tanultam, de akkor ezt akartam. Ettől még kemény időszak volt, mert kollégista voltam, egyedül voltam, nehéz volt az iskola is, miközben kitágult a világ, kapkodtam a fejem a választások végtelensége miatt, és próbáltam mindent megélni, tapasztalni. Igaziból az iskolával nem is nagyon foglalkoztam, tagja voltam az Országjáró Diákok Körének, úgyhogy a vártúrákat, pataktúrákat és persze a Kék túrát végig csináltam. Aztán jött a Diákszínpad és fénysebességre kapcsoltam. Persze nem volt könnyű, pofonok is jöttek, hiszen tudjuk, hogy az eredmények a komfortzónánkon kívül vannak

- Milyen pofonok?

- A szabadság teljesen új dimenzióit ismertem meg. Kaposi Jóska vezette a Diákszínpadot, és Ő olyan inspirációt képviselt, amit nem nagyon éreztem akkor a tanári karban meg sehol máshol. Nagyon jól terelgetett bennünket az életben, a világban, nekem iszonyúan fontos személy az életemben, a családot is pótolta kicsit számomra. Másodévben aztán évismétlésre is kényszerültem, mert ez egy nagyon kemény iskola volt, rengeteget kellett tanulni. Elterjedt az iskolában, hogy ez a Diákszínpad egy liberális, túlfűtött dolog, és mindenki menjen inkább a honismereti szakkörbe, az énekkarba vagy a néptánc csoportba. Hiába hoztuk az eredményeket, sokat is hiányoztunk a próbák, előadások miatt, fesztiválokra jártunk, hosszú hajunk volt, biztosan nem voltunk könnyű kamaszok – bár én nem így emlékszem

-Jött a „csakazértis” hozzáállás, hogy Te majd megmutatod? A makacsság néha a legjobb motiváció.

-Igen, nekem is bejött, be akartam bizonyítani, hogy tévedtek a tanáraim, és nagyon keményen tanultam, ami aztán meg is hozta az eredményt. A szüleimnek persze ez trauma volt, elengedték a gyereket, hogy többre vigye, erre megbukik. Még az iskolaváltás lehetősége is felmerült, lehettem volna szobafestő is akár, de közben felvételiztem a Piarista Gimnáziumba és a Ferencesekhez is, mert bizonyítani akartam, hogy képes vagyok rá. Szóval jó kis zűrös időszak volt.

- Van egy kis „deja vu” érzésem Nagy Viktorral kapcsolatban: Ő is egy reál középiskolába ment, Őt is megérintette a színház, de pont azért tudott váltani, mert szinte ufónak nézte a környezete, az osztálytársai, amiért egy Zsótér-rendezés hatása alá került. Neked viszont más volt a közeged, a Te középiskoládban a reál szakos kamaszoknak egyöntetűen fontosabb volt a színjátszás, mint maga a suli. Nem voltál egyedül, volt egy tanár, aki ezt támogatta, egy közösség, ahova tartozhattál, akikkel ezt együtt csináltátok.

- Ugye, a közösség fontossága  Szólistának lenni nem könnyű, és szerintem a színészet egy társasjáték, az egyéni teljesítmények engem nem is érdekelnek. Az iskolában volt egy közös szemlélet, egy rendkívül jó tanár, és ez együtt működött jól. Nekem most is fontosabb, hogy milyen társulathoz tartozom, kikkel dolgozom együtt, mint hogy én egyedül mit érek el. Itt nincs egyedi teljesítmény, mindig kell egy zárszó, amire reagálhatok.  

- Emlékszem a múltkori beszélgetésünkre, Te még az olyan egyéni sportokban is társas lény vagy, mint a futás vagy a kerékpározás.

- Tényleg, hiszen együtt futok gyengén látókkal, a múltkor egy vak sráccal most pedig egy hölggyel, de ez nekem is jó. Egyrészt segítek nekik, hiszen egyedül nem tudnának futni, másrészt megadja a motivációt, hogy akkor is ott legyek a Margit-szigeten a megbeszélt időpontban, amikor nincs kedvem, fúj a szél, fáradt vagyok, hiszen valaki más számít rám. Édesanyám testvére vakon született, így számomra természetes ez az érzékenység. (Valóban folyamatos és őszinte ez az empátia, ami a tettekben is rendszeresen megnyilvánul: Sándor a szerkesztett interjú véglegesítése miatt egy szombati napon épp a Vakok Intézetéből hívott, ahol egy versmondó versenyen volt zsűritag – a szerk. megjegyzése.) Egyszer behívtak egy műsorba, ahol a kedvenc sportolómmal kellett megjelenni, és gondban voltam, mert engem nem érdekel a foci, a nagy versenyek, nem vagyok sportesemény fogyasztó, így fogalmam sem volt, kit vihetnék magammal. Aztán eszembe jutott egy barát, aki fél lábú és erőemelő világbajnok, és azt gondolom, hogy na az teljesítmény.

- Ezzel gyakorlatilag le is tetted a voksod az mellett, mit értékelsz, mit tartasz követendő példának. Fontosak számodra a példaképek? Ha másért nem, az inspiráció kedvéért.

- A társulati lét fontosabb. Nem mintha én egyedül nem lennék egy komplex személyiség, de jó érzés, hogy sok és színes kapcsolódási pontjaim vannak teljesen különböző közösségekhez. Van a motoros társaság, a bringás csapat… a Diákszínpad után jöttem rá, hogy nekem ez fontos, és a család is ugyanezt jelenti számomra, egy köteléket.

-Rendben, de mégis választasz, hogy kihez tartozol, milyen csoporttagságaid vannak. Elvégre nem egy sakkszakkörhöz csatlakoztál vagy horgászklubhoz, és nem a függés miatt. Erősen kapcsolódsz közösségekhez, ahol működik az önazonosságod, ahol a közösség is ad Neked, miközben Te is megmaradhatsz önmagad.

- Szerintem az a lényeg, hogy nekem is legyen valaki, egy olyan közeg, ahol biztos lehetek abban, hogy olyan visszajelzést kapok, ami őszinte és be tudom kalibrálni magam, elhelyezni magam morálisan, szakmailag, mindenféle szempontból.

- Sokan olyan közösségekre vágynak, ahol pont hogy nem őszinték vele, ahol a saját maga által fontosnak tartott döntéseiben, tulajdonságaiban megerősítést kaphat.

- Na ez a függés, ez engem nem érdekel. Az a közösség jó, ahol önmagam lehetek. A színház egy picit nehezebb ügy, mert ott időnként vannak ízlések, trendek, amikkel nehezebb azonosulni. Ez egyrészt misszió is, másrészt nem könnyű eldönteni, mi kell a közönségnek, mi az igény, mit játszunk. Ilyenkor segít a társulat, a valahová tartozás érzése, mert az elmúlt 23 évben itt a Magyar Színházban megéltem már ezt-azt, ami elbizonytalanított.

- Ti voltatok a Nemzeti Színház, csakhogy felépült az új, az igazi, és egy tollvonással megvonták tőletek ezt a nevet, jogot, érzést, és teljesen új társulat vitte tovább mindezt.  Aztán később jött a színházatok újra-definiálása, ami szintén nem lehetett egyszerű: ugyanabba az épületbe jössz be dolgozni, ugyanazokkal a színészekkel játszol együtt, csak épp megéltetek néhány komoly identitásválságot mind egyén, mind csoportszinten az elmúlt évtizedek alatt. Ez egy fordított helyzet: Te ugyanaz vagy, a közösség ugyanaz, minden más változik.

- Az a véleményem, hogy ezt nem az épület viszi tovább, nem a falakból jön ez a szellemiség. A legfontosabb kérdés, hogy azok az emberek itt vannak-e még, akikkel együtt játszottunk – Bessenyei, Agárdi, Kállai Feri bácsi, Béres Ilona, Lukács Margit, Tolnai Klári, stb. Az Ő szellemiségüknek kell tovább élniük, ezt kell nekünk megtartanunk, tovább vinnünk.

- Mitől lesz ugyanaz a társulat szellemisége? Változnak a színészek, új generációk jönnek, új színészek, új színházigazgatók, új közönség… Mitől marad ugyanaz a szellemiség, a közösség, amitől az érzed, hogy ide tartozol?

- Valaki megtestesíti, tovább viszi, inspirálja a többieket, irányt mutat, vezet, és mindezt úgy teszi, hogy a társulat tagjai követik. Ez már ad egyfajta folytonosságot, azonosságot. Ehhez megfelelő kvalitásokkal rendelkező vezető kell, és egy alkotói csapat, aki követi.

- Milyen az, amikor vendégszínész vagy és egy teljesen más társulathoz kapcsolódsz egy-egy szerep kedvéért? Ott nem vagy tagja az eredeti csapatnak, ami érdekes lehet mind Neked, mint a csoportnak.

- Ez nagyon érdekes helyzet, van egy csomó előítélet, pozitív és negatív egyaránt. Miért kellett erre a szerepre más, miért nem saját tag csinálja meg a társulatból, de lehet olyan kvalitás is, amit mindenki elismer, és azért van szükség a külsősre. Ilyen például a zenés darab, az énektudás, mert az a hang vagy kijön a színész torkán vagy nem, ez elég objektív tényező. De van ennek egy másik oldala is: nagyon jó több, mint húsz éve ugyanannak a társulatnak a tagjaként élni, dolgozni, de ez együtt jár azzal is, hogy ugyanazok az emberek ugyanazokat a visszacsatolásokat adják. Külsősként belecsöppenve egy idegen társulatba új visszajelzéseket kapok, ami néha többet lök rajtam minden előítélete ellenére, mint a megszokott.

De ugyanígy fontos a közönség visszacsatolása is. Hiszek benne, hogy a befogadás is egy teremtő szituáció, és mindig érdekes, hogy nekem ebben mi a szerepem. Van egy darab, amit megírt valaki, más színpadra átírja, megint más rendezi, szerepelnek benne még rajtam kívül mások, több színész aznapi hangulata, tágabb értelmezése benne van egy darabban. És jön a közönség, a befogadó közeg, a sok ember, akik nem is ismerik egymást, de számomra ők együtt adják az aznap esti közönséget. Az ő reakcióik visszahatnak a darabra, ami alapján mi is másképp játszunk. Aztán lehet érezni a különböző csendeket, mert az nagyon nem ugyanaz, amikor zavartság vagy épp feszült várakozás miatt van pár másodperc csend a nézőtéren. Vannak helyzetek, amiket nem kell eljátszani, elmondani, még érzéseket sem szükséges átadni, mert a nézőnek is meg kell adni a felfedezés örömét. Szavak nélkül vesszük az adást és hatunk egymásra, és ez egy olyan interakció, ami nélkül nincs színház.

- Megint az inspiráció. Muhammad Ali bokszoló 50 éves kora körül egy interjú során kiakadt a riporterre, mert az felrótta neki, hogy a pályája elején, 20 éves korában mást gondolt a feltett kérdésről és nem túl következetes a válasza. Erre Ali közölte, hogy ha ugyanazt gondolná 20 éves korában, mint 50 évesen, feleslegesen élte volna le az elmúlt 30 évet. Te is 50 éves leszel idén, hogyan éled meg a saját változásaidat?

- Ó, hát ez egy nagyon tág terület és nagyon erős a társadalom vagy a mikrokörnyezet szuggesztiója. Egyszer motoroztam, és kerülgetett az autópályán egy idősebb férfi a kocsijával. Megkérdeztem tőle, hogy mi van, tetszik? Persze el volt ragadtatva, egy nagymotor azért jól tud kinézni. Kérdeztem tőle, miért nem veszel egyet Te is? Sosem felejtem el az arcán a döbbenetet, hogy tényleg, miért ne. Egy évvel később összefutottam vele egy motoros találkozón. Kicsit még ügyetlen volt, nehéz kezelni a nagymotorokat, de legyőzött egy ilyen kívülről jött nyomást, hogy Ő mit tehet meg és mit nem, milyennek kell lennie. Viszont volt egy másik ismerős, közeli barát és rokon, aki mindig emlegette, hogy ha nyugdíjas lesz, vesz egy ilyen motort, mert akkor végre lesz rá ideje, de főleg akkor már nem foglalkozik majd azzal, mit gondolnak róla. Azonban a nyugdíjat nem érte meg, közbejött egy szívinfarktus, és nem jutott el addig, hogy megélhesse a vágyait.

Emlékszem, pénzkeresés céljából egyszer fél évig énekeltem a Fővárosi Temetkezési Vállalat kórusában: egy Liszt-díjas karnagy vezette az énekkart, idős operaénekesek voltak zömmel a tagok. Voltunk mindenféle vallású és mozgalmi temetésen, tanulságos történet volt. Sokat gondolkodtam, hogy a halál hogyan lesz része az életnek, hogyan lehet erre felkészülni. Nem biztos, hogy van holnap, nem szabad mindent halogatni, ezért is kell befelé figyelni, hogy ne a külső nyomás miatt legyen fontos valami, váljon egy 50. születésnap mérföldkővé. Ha egyben vagyok, jól megvagyok magammal, megtehetem, hogy nem foglalkozom az ilyen látványosabb szakaszhatárokkal.

- Eszembe jutott egy remek novella, Jaszusitól az Utazás a Fudaraku paradicsomba. „A Fudaraku-templom főpapjai három nemzedék óta véletlenül mindannyian éppen hatvanegy éves korukban szálltak tengerre, ezért az emberek között elterjedt a hiedelem, hogy amikor a templom főpapja betölti hatvanegyedik életévét, annak az évnek a tizenegyedik hónapjában tengerre száll. … Így aztán a hatvanegy éves Konkobó egyszerre szemben találta magát a közvélemény kényszerítő erejével… Mostanáig nem érdekelte olyan nagyon, mi az emberek véleménye, bár tudott róla, de nem fogta fel, hogy ez ilyen hatalmas kényszerítő erő” (Jaszusi, Európa Kiadó, 1985, 106. oldal).  A végén persze szerencsétlen Konkobó főpapnak tengerre kell szállnia, mert a szokás és az elvárás nagyobb úr, mint az ősi vallásos hit, amitől készen kellene állnia az utolsó utazására.

-Ez pont olyan, mint Wittgenstein, mert nem igaz, hogy csak az létezik, amit el lehet mondani. Az csak keret, legalábbis én azt élem meg, hogy mennyi minden más az, ami számít, akár színészként milyen tág eszköztáram van egy érzés kifejezésére egyetlen szó nélkül. És az emberek ezt értik, érzékelik, értékelik. De tény, hogy mindenki a szavakra koncentrál az életben, arra, ami kimondunk, mert annak súlya van, miközben van, amit agyonhallgatunk, amit nem tudunk lekommunikálni, pedig kellene. Vannak ilyen szerencsétlen helyzetek, amikor nem is tudjuk, mire figyeljünk. Ilyen volt például a felvételim is annak idején a Színművészetire. A szüleimnek eleinte nagyon furcsa volt, hogy színész akarok lenni, csendesen nem tudtak ezzel a ténnyel mit kezdeni (szavak nem voltak, nem hangzott el semmi). Aztán amikor a harmadik évben végre felvettek, hajnalban keveredtem haza egy elég hosszú bulizós ünneplés után, apám akkor kelt, kávét főzött. Mondtam neki, hogy felvettek, de nem fordult meg, csak a hátát láttam, az arcát nem. Sokáig nem szólt semmit, később is csak annyit kérdezett, hogy és akkor most elmégy katonának? Nem volt az a kitörő lelkesedés, de ebben benne volt az is, hogy féltettek, mert nem tudtak semmit erről a közegről, pályáról. És tudták, hogy véget ér az Ő támogató szerepük, nem tudnak tovább segíteni. Amit nem mondunk ki, de mindenki tudja, hogy erről van szó.

Én is azt hittem régen, hogy egy születésnap, különösen az 50. fontos mérföldkő, gondolkodtam, mit kellene elérnem annyi idős koromra. Aztán rájöttem, hogy és utána mit akarok csinálni? Hát ugyanazt, mint mostanáig, hiszen jól érzem magam a bőrömben.

- Nekem a 10. születésnapom volt sokkoló. Emlékszem, arra gondoltam, hogy mostantól már mindig két számjegyű lesz az életkorom, úgyhogy ezt a 9. életévet nagyon meg kell becsülnöm   A félelmek is változnak a korral.

- Ez megint az idő dimenziója: néha eltelnek úgy évek, visszagondolni is nehéz, hogy mégis mik történtek, mit is csináltam. Néha meg úgy besűrűsödnek a dolgok, nem győzöm követni az eseményeket a saját életemben. Ha egyben vagyok, tudok rohanni és lassítani is, merem megélni a saját tempómat, és nem külső nyomásra élem az életemet. Néha persze sürgetném a történéseket, gyorsítanám a dolgokat, de általában nem véletlen, ha valami nem jön össze. Ma már ki tudom mondani, hogy nagyon vágyom valamire, de nem most, mert még nem vagyok rá készen. Ennek mondjuk örülök, hogy megtanultam, meg kell érni a befogadásra. Illetve még azt is, hogy nem számítanak a külsőségek. Ne az határozza meg, milyen vagyok, hogy milyen ruhát viselek, milyen mobilom, autóm van. Van néhány dolog, amiben sznob vagyok és ragaszkodom a minőséghez, de általában felteszem a kérdést, hogy ez most tényleg az én igényem vagy másoké? Persze, tudom, hogy ezek alapján ítélnek meg kívülről, de ez már nem érdekel.

-Hogyan fér össze ez a magabiztosság a kishitűséggel?

-Ó, kétségek mindig vannak. És jól megfér egymás mellett mindez, remek harmóniában élem meg a kishitűségemet a magabiztosságommal. Amíg van, ami inspirál, addig minden rendben van. 

Az interjú a Táborfalvi Mozaik 2016. májusi számában jelent meg. A fotókat Szeidl Mariann bocsátotta rendelkezésünkre.