Beszélgetés Kovács Gábor, inárcsi származású erdésszel, túrázóval, lelkes lokálpatriótával az Alföld szépségérõl, a teljesítménytúrázásról, Inárcs értékeirõl, valamint a pusztai tölgyesek varázsáról és sérülékenységérõl.

- Sok ismerõsöm van, de legtöbbjükkel nincs alkalmam beszélgetni. Veled is régebbi az ismeretségünk, de még sose beszélgettünk azokról a dolgokról, amikkel foglalkozol. Hivatásod szerint erdész vagy, de sok éve teljesítménytúrázol is. Vissza tudsz emlékezni, mi az elsõ, erdõvel kapcsolatos élményed?

- Fogalmam sincs, mi volt az elsõ, erdõvel kapcsolatos élményem, de azt tudom, hogy apuval jártunk gombát szedni. Ilyenkor akár félnapos túrákat is tettünk, függõen attól, mennyi gombát találtunk. Ezek mindig nagy élmények voltak, valamint, ha elmentünk nyaralni, hegyes-dombos vidékre, alföldi embernek az érdekes, és mindig voltak kisebb-nagyobb túrák. Ez annyira igaz volt, hogyha pl.a  Balatonra mentünk nyaralni, az északi partra, mindig beiktattunk egy-két napot a túrázásra, a fürdés mellett. De azt mondom, az elsõ benyomás aputól származik, õ is szerette a túrázást.

- Emlékszel, mi volt az elsõ teljesítménytúrád?

- Emlékszem. Én 2000-tõl 2003-ig jártam fõiskolára, Gyöngyösre és volt egy Mátrafüreden végzett szobatársam. Õ mondta, hogy van a Hanák Kolos túra, amelyik az ottani erdészeti iskolából indul és Szurdokpüspöki a cél. Õ már volt rajta. Jó, hát akkor menjünk el. És 2001-ben erre el is mentünk. És nyomni kellett végig, idõre. Fárasztó volt és éppen beértünk szintidõn belül. Nem is volt akkora élmény. Következõ évben is terveztem, hogy elmegyek, de elmaradt. Aztán 2006-tól apuékkal jártam már. Az elsõ ilyen túráink voltak az Ecskend 30, a Monoton Maraton 42 km-es, a Cserhát 30 túra, és a Csepel-szigeten volt egy 56-os emléktúra, 2006-ban.

- Hogy választottál célpontot?

- Próbáltam mindig új helyszínt választani és ott megismerni a látnivalókat, a természet szépségeit. Ebben volt egy fizikai teljesítmény is, de mégsem fut az ember, van idõ azért szétnézni egy magaslatról vagy akár a pusztában, vagy kicsit letérni az útvonalról és megnézni valamit. Aztán szépek voltak a jutalom-kitûzõk, emléklapok is. Ezeket cipõs dobozokban tartom, és idõnként végignézem õket. És visszajönnek az emlékek, hogy milyen jó túra volt, vagy de meleg volt, de hideg volt.

- A tárgyi díjazás is motiváció?

- Azt gondolom, igen.

- És mennyi van már?

- Teljesítménytúrás kb. 230 db van. Ezen kívül vannak a jelvényszerzõ túramozgalmak, ami egy kevésbé kötött formája a túrázásnak. Ezeket a jelvényeket egy Magyarország térképre tûzöm. Ezekbõl 15-20 darab lehet.

- Van kedvenc túrád?

- Van, de nem tudom megmondani, miért. Pl. a tavaly elhunyt Lipák István által szervezett Aranyszarvas 50 ilyen Tápiószelén. Nem különösebben sok látnivaló van, mégis van egy cimborám, arra vele minden évben elmegyek. Ez már hagyomány, ha március, akkor Aranyszarvas! Vagy a múlt hétvégén volt a Kitörés Emléktúra, azon sok ismerõsöm megy, de ahány csapat, annyi féle. Van, aki gyorsabb, van, aki lassabb, vannak, akik végigisszák az egészet, van, aki meg nem. De el lehet beszélgetni közben. Érdekes hangulata van, ahogy az a sok ember menetel a téli éjszakában.

- Szívesen túrázol emberekkel? Nem fáraszt velük menet közben egész nap beszélgetni?

- Szívesen megyek és beszélgetek, nekem egyáltalán nem fárasztó.

- Más erdõben, túrán beszélgetni emberekkel?

- Talán egy kicsit közlékenyebbek, mert 10-12 órát együtt lenni másokkal, ott sok mindenrõl szó esik.

- Te, mint alföldi ember, itt élsz, itt dolgozol az erdõben, meg tudod fogalmazni, hogy neked milyen ez az Alföld?

- Alapvetõen én szépnek tartom az Alföldet. Az egyediségét számomra az adja, hogy változatos a táj, pedig sajnos kiszáradóban van, és 50-60 évvel ezelõtt amikor még voltak nádasok, még változatosabb lehetett. Azért teljesen síknak nem lehet mondani, mert megvannak a buckák, a mélyedések. Vannak borókások, öreg tölgyesek, korhadó vén nyárfák, évszázadok óta legeltetett gyepek, és nekem ez az õsi része tetszik legjobban, amik hasonlóan nézhettek ki sok-sok évvel ezelõtt is. Itt a táborfalvi lõtérnek is, ami az én területem, van olyan, amit soha az életben nem törtek föl, csak legeltetés folyt, míg északabbra, ahol jobbak a földek, ott meg már szántók vannak. Nagyon szeretem Bács-Kiskunban is a régi legelõket, egy gémeskúttal, egy tanyával, vadvirágokkal, idõnként egy nádas megtöri ezt, vagy egy erdõ. De még egy szántóföldnek is megvan a maga varázsa.

- Hogy tapasztalod: nem alföldi emberek számára mennyire vonzó ez a táj?

- Szerintem még mindig nem nyitottak rá. Megcsináltam az Országos Kéktúrát, most fejezem majd be a Dél-Dunántúlit, és folytatnám az Alföldi Kékkel, de azt a többiek már nem akarják bevállalni. Nem is értik, miért kellett az alföldi részt is hozzácsapni?...Sokan idegenkednek az alföldi túráktól, holott, mikor szervezem pl. az inárcsi túrákat, mert azt a részt jól ismerem, oda eljönnek, akkor meg azt mondják, hú, milyen jó volt, csináljak máskor is!

- Milyen késztetésre szervezed az inárcsi helyismereti túrákat? Mi motivál?

- Ez gyakorlatilag onnan jött, hogy elmentem elõször a te túrádra, 2017-ben egy Jégtörõ Maratonra, ami Hernádról indult és Lajosmizsén ért véget. És nekem az úgy tetszett, mert egy plusz dolgot adtál hozzá, hogy útközben, amirõl tudtál meséltél, mi volt ott régen, pl. az Ágostonmajorról vagy egy útszéli keresztrõl, és ezen elgondolkodtam, hogy mennyi minden történelem van egy ilyen útvonalban, ha a vezetõ tudja a múltat, ez sokat hozzá tud adni egy túrához És én ezért csináltam meg az inárcsi túrákat, nem csak sétálunk, hanem beszélgetünk a táj múltjáról, jelenérõl...

- Az inárcsi túrákkal volt olyan célod is, hogy a szülõföldedet akarod megmutatni az embereknek?

- Igen! Abszolút. És érdekelte az embereket, és tetszett is nekik.

- És amiket a túrákon meséltél, azokat te már tudtad a környékrõl, vagy fel kellett készülnöd a túrákra?

- Kellett készülni. Például most érintettük a januári alkalommal Gombospusztát, elõtte én kimentem egy olyan idõs emberrel az egykori majorsághoz beszélgetni, aki még ott volt gyerek. Elmondta, hogy hol voltak a házak, a magtár, hogy volt ott egy tó is, abból öntöztek. Azt is elmondta, hogy még az anyja is ápolt egy sebesült katonát a II. világháborúban, mert ott nagy harcok voltak. Meg hogy hány helyen voltak ott katonasírok.

- Ezekkel az anyaggyûjtésekkel összefügg az, hogy az Inárcsi Hírmondóba elkezdtél írni?

- A Hírmondóba az elsõ inárcsi túráról írtam elõször. Sebján Emesének az ötlete volt, aki most szerkeszti az újságot, mert õ is ott volt a túrán. Ez az írás tetszett neki is, mindig mondta, hogy még írjak valamit. És akkor így írtam Kárpátaljáról, népszerûsíteni akartam, én többször voltam kint, de pont addigra jött a háború... Vagy írtam pl. a Kápolnák Útja bejárásáról, és aki régebben volt polgármester, Krenkó Józsi bácsi felhívott, hogy neki ez a cikk nagyon tetszett. Nem is a teljesítmény tetszett neki, hanem hogy itt van egy templomrom, ott is van egy kápolna vagy más érdekes látnivaló a környékrõl, mint egy úti beszámoló. Jó az, ha van visszacsatolás, hogy elolvassák az írásokat. Gondoltam arra is, hátha valaki kedvet kap arra, hogy túrázzon, ha elolvassa.

- Milyen téma volt még, amire rátaláltál?

- Ilyen volt az inárcsi katonasírok. Akárkinél rákérdeztem, nem tudott senki, semmit. Amikor gyerekkoromban a dédi mamámmal a temetõbe jártunk, a hõsöknek a sírját mindig meg kellett nézni és oda mindig vinni kellett gyertyát. De aztán elhanyagolták. Elõször a Népdalkörben vetettem föl, férfiak vagyunk, énekeljük a világháborús katonadalokat, akkor fel kéne karolni a sírok ügyét. Hú, tényleg, ez milyen jó ötlet! És bele is lett véve a gondozás az alapszabályunkba. És akkor kutattam, írtam a hadisírgondozóknak, mit tudnak róla, és megírtam az újságba, hogyha ez valakit érdekel a faluban, tudja ezeket.

- Az Inárcsi Népdalkörben énekelsz, citerázol, de csupa idõs ember között szinte te vagy egyedül fiatalabb. Te vagy ott a hímes tojás?

- Igen. Jövõre leszek húsz éve a csapatban. Prigyeni Pali bácsi keze alatt kezdtem. Akkor még volt egy-két fiatal citerás, de elmaradtak. Elkezdtünk egy másik citerás csapatot, a Tremolót. Az alapításban én is benne voltam, kimondottam citerazenekarnak indult. Komolyabb darabokat adtunk elõ, harmonizálva, mást játszott a prím, a tenor meg a bõgõ. Nagyon fülbemászó, technikás zene. Én úgy gondolom, hogy van helye a palettán, mert a lakosságot a populárisabb zene jobban megfogja, és hátha valaki meghallja és kedvet kap a citerázáshoz. De nekem a két csapat már sok volt és maradtam ahol kezdtem, a Népdalkörben. De akkor is én voltam a legfiatalabb, és most is, húsz év elteltével is én vagyok a legfiatalabb. Rendszeresen járunk országos minõsítõkre, a legmagasabb díjazásokat is megszereztük. Szívesen megyünk a népzenei találkozókra is.

- Honnan jött az inárcsi kereszt állításának ötlete?

- Ez egy hirtelen dolog volt. 2000-ben föltárták a középkori XI. századi templomot a falu határában Tari Editék. De akkor ez nekem kimaradt. Még anyuék mesélték, hogy kimentek és megnézték, mit csinálnak a régészek. Zsákokban álltak az emberi csontok. És ez milyen megdöbbentõ volt. Utána vissza lett a templomnak az alapja temetve. Gondoltam, csak kimegyek, megnézem, van-e még valami nyoma. A gabonában találtam egy kb. nyolcvan centi széles, hat méter hosszú csíkot, ami nem volt szántva, tele a rom köveivel és emberi csontok törmelékével, mintha tele lenne szórva. Én akkor határoztam el, hogy valamit kéne csinálni, mert ez az 1500-as évek vége óta, amióta a törökök lerombolták itt van, köveit elhordták, szántják, és még mindig van belõle valami maradvány. És kivágtunk saját erdõbõl egy talpon száradt tölgyfát, méretre le is vágtuk, beszéltem egy kakucsi ismerõsömmel, Baranyi Csabával, akirõl tudtam, hogy farag. Faragd már ki! Azt mondja, persze, megcsinálom, félig-meddig én is inárcsi vagyok. Kész lesz, felállítjuk. Mi kellhet még?Írtam az akkori polgármesternek, hogy a környékben, ahol jártam, a régi templomoknál vannak emlékkeresztek, hogy meg vannak ezek a helyek jelölve kereszttel, emléktáblával, valamivel. Válaszra se méltatott. Hirt Erikát megkerestem a helyi értéktár bizottságból, hogy lenne egy ilyen dolog. Megörült a felajánlásnak. De mondta, hogy nem ilyen egyszerû, azt se tudjuk, kié az a föld, meg engedélyek kellenek hozzá stb. De annyira beleültettem a bogarat a fülükbe, hogy azonnal elkezdtek intézkedni. Õ és Halma Tibor helytörténész nagyon sokat tett az ügyért, de a többiek is kivették a részüket. Nagyon sok utánajárással, bürokráciával járt. Még egy régésznek is ki kellett jönni, és csak a jelenlétében lehetett ásni, bármilyen munkát végezni. Volt, aki segítõkész volt, volt, aki kevésbé, de azért elkészült, még egy kis parkosítást is csináltunk. És egy nagyon komoly program lett szervezve az átadásra. Többek között a Beer Miklós nyugalmazott püspökurat is elhívták fölszentelni. Fölléptünk a Népdalkörrel is. Amikor ennek vége volt, még volt egy fogadás a kultúrházban, és a területet kutató régész tartott egy elõadást. Sokan voltak és jó volt a visszhangja is.

- Adott neked valami plusz érzelmi töltést, hogy a szülõfaludért tettél egy fontos dolgot?

- Igen. Abszolút. Ez egy jó dolog.

- A lõtérben, katonai területen vagy erdész. Miben más ez a terület szakmai szempontból?

- Kerek tizenhét éve vagyok ott erdész. A terület rendkívül száraz, az erdõk gazdasági szempontból elég gyenge minõségûek. Nem könnyû itt gazdálkodni. Nagy hangsúlyt kell fektetni a mûvelésre, ápolásra. Azonban az élõvilága gazdag és természetességi szempontból értékes részek vannak benne. De nagyon nagy igénybevételnek van kitéve a lõtér hadászatilag, és azok a gyepek, amiket a természetvédõk elgondolása alapján invazív-mentesítettünk, kiirtottuk róla az akácot, a selyemkórót, ezüstfát, bálványfát, ostorfát ezeknek elég nagy része már tönkre van téve. Egy lánctalpas harckocsi nem válogat, ugye, nem csak az utakat használja.

- Mi a szép az erdész munkájában? Mi az, amitõl érdekes számodra kimenni egy erdõbe?

- Nekem ez a rész, ahol én vagyok, nagyon változatos. Nemcsak kultúrerdõk vannak benne, hanem természetszerûek is, tehát õsborókás, fehérnyaras foltokkal, akad még õstölgyes is. Az egyik a „munkahely” a másik meg a „háborítatlan természet”. Én mindkettõt kedvelem! Volt egy terület, ami két és fél éve a nagy lõtértûzben leégett Tatárszentgyörgy és Örkény között, amit úgy hívtak a természetvédõk, hogy „Kis Szibéria”. A Lõtérnek a határán. Egy olyan szegélyerdõ, amire nincsenek adatok, hogy valaha is le lett volna vágva. Mindenféle fafaj volt benne, gyertyán és többféle tölgy, nyír, hatalmas fekete és fehér nyarak, erdei fenyõ, hárs stb. De sajnos a tûzben nagyrészt megsemmisült. Ezek mellett az, hogy az ember kint lehet a természetben, az is szép a hivatásomban. Nem egy gyárban kell dolgoznom, ahol a fõnök folyamatosan mögöttem áll. Van egy viszonylagos önállóság, nem annyira kötött. Ez persze több felelõsséggel is jár.Arra is figyelek, ha le van vágva egy erdõ, de van benne tölgy, vagy más értékes õshonos fa, akkor azt mindig meghagyogatom, hogy ezek a lassan növõ, ritkább fafajok is jelen legyenek a területen, növelve a biológiai sokféleséget. Vagy odvas fát se vágok ki, mert abba lakik, fészkel valami. A harkály valamikor kifúrja, késõbb szinte biztos, hogy valamilyen állat használja. Például a cinege, vagy a seregély, amik odúban fészkelnek. Vagy denevérek.

- Legtöbbször egyedül vagy az erdõben?

- Igen.

- Te érzékeled úgy az erdõt, hogy az ott egy más világ? Nemcsak, hogy messze van a civilizáció, hanem pl. sejtelmesnek nem szoktad érezni? Furcsa neszek, zajok nem szoktak lenni?

- Nem vagyok fanatikus vadász, de néha kijárok. És vaddisznóra éjjel megyek. És ki kell menni sokszor, mire egyszer lövök egyet. Éjszaka az erdõben az lehet sejtelmes, amikor az ember elmereng az életrõl. És hallom a neszeket, de sokszor fogalmam sincs, mi az. Ma már ez a varázs a vadászok többségénél eltûnik, mert hõkamerával vadásznak az eredményesség növelése érdekében, ebben még jobban látják az állatokat, mint nappal.

- Tévedtél már el erdõben? Éreztél már olyat, hogy akár itt is maradhatok?

- Egyszer volt ilyen érzésem. Egy vadászat miatt a mántelki részen. Még kezdõ erdész voltam, nem ismertem a területet. A hivatásos vadász mutatta meg, hogy na, itt szoktak átváltani a disznók, akkor figyeljem, hátha sikerül lõni. Ilyen felszántott rész volt elõttem, utána kukorica, mögöttem meg bozótos. Mély fekvésû rész volt, feketeföld, nádas. Leültem egy horgászszékre, vártam. Sötétedés után jött egy enyhe szél és pillanatok alatt behozta a sûrû ködöt. Hallottam a nádasba a mozgást, de beültem az autóba, úgyse látok semmit. Felkapcsoltam a reflektort, de csak a fehérséget láttam mindenhol, az útból 1-2 méter látszódott az autó elõtt. Akkor bennem volt, hogy nem fogok tudni kitalálni. De nyilván sikerült egy idõ után.

- A népmesékben a legény mindig bekeveredik egy sûrû erdõbe, ahol kiáll valami próbát, megszán egy öreget, ad neki enni vagy inni, ezáltal felvértezõdik egy plusz erõvel, tudással, amivel tovább tud haladni a próbák során. Nem gondolkoztál még azon, hogy évek alatt az emberen változtat, erõsít-e valamit, ha sokat van erdõben?

- Ezen még nem gondolkoztam, de az biztos, hogy egy öreg erdõnek van egy sajátos hangulata. Pl. az õstölgyes a honvédségi bázisok mögött több száz éves fák alkotják, sajátos mikroklímája van, olyan életközösség van benne, ami csak ott van abban az erdõben, hogyha az az erdõ elpusztulna, biztos, hogy maradandó károsodást okozna az élõvilágban.

- Ahol az öreg tölgyfa van?

- Igen. Ha kicsit tovább megyünk, van ott van ez az erdõ.

- És ennek az öreg erdõnek van egy képzeletbeli határa, amit érzékelsz, hogy ez még a külvilág, ez pedig már az erdõ? Hogy belépsz, és az már egy teljesen más világ?

- Igen. Azt gondolom, hogy ott azért ezt lehet érezni. Hûvösebb van, árnyék, folyamatos madárcsicsergés. Csak sajnos, ez az erdõ is folyamatosan fogy. Volt itt jó néhány évvel ezelõtt egy hatalmas nagy szél, amit igazából senki nem látott; napközben jött, valami forgószél lehetett, tornádó, és amerre elhaladt, ott semmi nem maradt. Belement annak a tölgyesnek egy részébe, és olyan fák dõltek ki, amik öles vastagságúak voltak. Kb. 250-300 m széles sávban az összes fát kidöntötte. És ahogy ment Örkény felé, kiért egy pusztára és valahogy ott felszívódott. Ha bejut Örkénybe, ott a házakon tetõ biztos nem marad.

- Van természetes szaporulata a tölgynek?

- Az a baj, hogy szinte nincs! Ami kidõl, annak nincs utánpótlása.

- Ennek mi az oka, szakmailag?

- Ezt még tíz évvel ezelõtt is csak találgatták, hogy biztos a vad miatt. És kiderült, hogy nem. Hanem ezek a behurcolt kártevõk, mint a csipkés poloska, ami eléggé legyengíti a fákat, a vegetációs idõszak végére teljesen szétszívja a leveleket, nem tudnak fotoszintetizálni. Ami még ennél is rosszabb, hogy van az amerikai tölgy-lisztharmat. Például amikor a szél letarolta a tölgyes egy részét, a kidõlt fák helyére besütött a fény, olyan szintû tölgymagonc hajtott ki, hogy szó szerint befedte a földet. Még olyat nem láttam. Megdõlt az, amit a természetvédõk mondtak, hogy a vaddisznó megeszi a makkot. Nem ette meg. Viszont belepte ez a lisztharmat, és száz százalékig kipusztult.

- Tehát lenne szaporulat, csak megöli a lisztharmat?

- Igen. Lehetne permetezni, csak az nagyon drága.

- Nem lehet csemetékkel fokozni a szaporulatot?

- Nagyon fura a dolog. Ahol ez az erdõsáv kidõlt a viharban, az erdészet bedolgozta a fát, ki lett tuskózva, be lett szántva, beültetve. Darabszámra a legtöbb fa tölgy lett. Mezei szil, mezei juhar lett még beletéve, csemeteformában. Egy helyen maradt meg benne a tölgy, ott ahol volt benne egy domb, mellette egy mély rész. Abban sokáig megállt a víz. Akik a talaj-elõkészítést csinálták, ezt a dombot letolták a gödörbe. És ilyen vöröses talaj került a felszínre. Ez egy fél hektáros terület. Abban megmaradtak a tölgy csemeték. Elképzelhetõ, hogy a talaj is kedvezõbb a csemeték fejlõdésének, de a terület többi részén is tölgyes volt a vihar elõtt, ahol most a csemeték kipusztultak. Azzal, hogy letolták a dombot a mélyedésbe, a talaj felsõ rétege mélyebbre került a lisztharmatot is idõlegesen elpusztították, mert az avarból, a lehullott levelekbõl fertõz. És így a kettõ okozta, hogy meg tudott erõsödni a csemete. Ugyanezért kevésbé is gyomosodott a felújítás elsõ éveiben.És a vad se fért hozzá, mert be lett kerítve. Lassan növõ fafaj, õz esetleg szarvas tudja károsítani. De a terület többi részén alig van pár darab, és azok sem fejlõdnek.Nagyon nagy probléma a fokozódó vízhiány is. Ezen az egykori vízállásos részen a talajvíz olyan mélyre húzódott, hogy már az idõs fák gyökerei is nehezen érik el, a fiatalok egyáltalán nem. Ellenben Mántelken, ahol szintén telepítettünk tölgyet, hogy legyen az utókornak. Az is be lett kerítve. Elõtte ott tölgyes nem volt, tehát a lisztharmat-fertõzés nem történt. A talaj kötött feketeföld, jó a vízmegtartó képessége. És ott már négy-öt méteres fák vannak. Itt Táborfalván már az embermagasságúnak is örülünk, pedig ez lett korábban ültetve.

- És akkor a régi, homokpusztai tölgyeseknek annyi?

- Nem tudom. Amikor ez az öreg tölgyes fiatal vagy középkorú volt, több volt a víz a talajban. Még öreg vadászok is megmondják, hogy a tölgyes mellett a nádasokban vadkacsára vadásztak. Annyi volt ott a víz. A fák gyökere télen-nyáron vízben volt. De a tölgyet tartják az egyik legõsibb lombos fafajnak. Ezt abból gondolják, hogy a kocsányos tölgyhöz kötõdik a legtöbbfajta élõlény, Magyarországon, legalábbis. Ha egy szajkó ellop egy makkot és bedobja a Lõtér közepén a sívó homokba, beleesik egy bombatölcsér aljába, ahol a reggeli harmat hatására kicsírázik és megered, akkor azt látom, hogy még mind a mai napig megvan. És szerintem, mivel õsi fafaj, az évezredek során szélsõséges körülményeket is túlélt, sok mindenhez tud alkalmazkodni. És így a sok ezer makkból, amit szétszórnak az állatok, abból lesz olyan, ami viszont kibírja a szárazodást. Lehet, hogy nem fognak összefüggõ erdõt alkotni, de lesznek tölgyfák. Tehát maga a faj így fönnmarad. Én biztos vagyok benne.Korábban az Alföld-fásításnál az akácot, az erdei- és a feketefenyõt ültették, mert azt tartották, hogy ezek jól bírják a humuszban szegény homokot. Ma már a fenyõk pusztulnak, az akác szintén. De ugyanez igaz a természetvédelem által javasolt szürkenyárra is, hektár számra száradnak ki a fiatalosok. Vannak néhány évtizede betelepített fafajok, pl. ostorfa, bálványfa, amik agresszíven terjednek. Egyelõre jól bírják a változó körülményeket.  Nagy eséllyel az alföldi erdõk fafajösszetétele meg fog változni.

- Ez a tölgyfa olyan jó végszónak. Mondhatjuk, hogy a tölgyfa a legnemesebb fa, itt a környéken?

- Az egyik legõsibb fafajnak tartják, nagyon hosszú életû, gazdasági szempontból is a legértékesebb, tehát lehet rá mondani, hogy a legnemesebb. Az erdész szakma jelképe a kocsányos tölgy magoncot ábrázoló ötágú erdészcsillag. És mivel a gombáktól és a rovaroktól, a madarakon át, az emlõsökig rengeteg élõlény élete kapcsolódik egy tölgyfához, ezért van az, hogy még a kipusztult tölgyfát is védeni kell. Az még évtizedekig is élõhely lehet. Vannak rovarok, gombák, stb. amik csak a tölgy korhadékán élnek meg.  Mikológusok is kutattak itt, kiderült, hogy a legtöbbféle gomba is a tölgyesekben van…

Balog Csaba Sántaõz (Lajosmizse)

Forrás: Naprózsa